Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Első rész - I. Levéltárak

sek, végrendeletek, céhlevelek, továbbá telekkönyvek, adókönyvek, számadáskönyvek s főképpen tanácsülési jegyzőkönyvek) egészülnek ki. A városi iratok őrzésének folyamatossága nem törik meg, mint a megyék irataié. Az időszakonként változó vezetőség ünnepélyes külsőségek között adta és vette át a város igazgatását és a vele kapcsolatban keletkezett ügyiratokat, amelyeknek biztonságos őrzésére megfelelő helyiséget is rendelt. A megyéknek nem voltak olyan, az egész megyét illető, a vármegye összességének jogait magukban foglaló szabadságlevelei, mint a városoknak, vagy amilyen kiváltságlevelei voltak egyes családoknak. Ügyintézésük nem volt oly szerteágazó, differenciált, mint a társadalmilag fejlettebb alakulatoké, a városoké. A megyegyűléseket is hol itt, hol amott tartották. A legtöbb vármegyének egészen a XVIII. századig nem volt állandó székhelye, így iratai őrzésére sem volt megfelelő helyisége. A főispán a maga embereivel, familiárisaival kezeltette a megye iratait. Változás e téren akkor következett be, amikor az alispán a megye által választott tisztviselő lett, és hivatalát a megye irataival együtt szabályosan adta át utódának. A megyei levéltárak szervezete véglegesen a XVIII. században alakult ki. Az 1723Lévi LXXXIII. tc. előírta, hogy a megyék közgyűlések tartására, valamint irataik biztonságos őrzésére megfelelő épületet emeljenek, a megyei bíráskodásban és igazgatásban keletkezett iratokat pedig évenként rendszeresen beszolgáltassák oda. Ekkoriban a levéltáros még a megyei főjegyző volt, aki hivatalba lépésekor hatalma jelképeként megkapta a levéltár kulcsát. Tehermentesítésére aljegyzőt, 1773 után pedig másodaljegyzőt is választottak. Ez végezte az iratok lajstromozását. Munkakörét, a levéltár kezelését a XVIII. század utolsó éveiben külön tisztviselő, a levéltárnok vette át. Az ország társadalmi, politikai életének 1848-ban polgári irányban megindult átalakulása lényegében érintetlenül hagyta a megyei levéltárak életét. 1867 után pedig, mint a közigazgatás iratemlékeit őrző intézményeknek, a belügyminisztérium vette át a felügyeletét. Ez így volt a dualizmus korában s a Horthy- (ellenforradalmi) korszakban is. A Belügyminisztérium azonban a felügyeletére bízott levéltárak szakmai irányításával vajmi keveset törődött. A levéltárosok többsége az elszegényedett köznemesek közül került ki, akik szakképesítés és szakmai érdeklődés nélkül végezték munkájukat. Egymással és az országos levéltárnokokkal jóformán semmi kapcsolatuk nem volt. Némi javulást jelentett, hogy az 1883. évi I. törvénycikk a levéltárosi állásoknak nyilvános pályázat útján való betöltését, valamint az Országos Levéltárban minimális szakképzettségről bizonyságot tevő vizsga letételét írta elő. Minden a levéltárosok személyén múlott, a dolgok ott mentek rendben, ahol hivatásuk magaslatán álló levéltárosok működtek. A rendezett tanácsú (megyei) városok történeti értékű, az irattártól elkülönítve, levéltárban őrzött irataival még kevesebbet törődött fenntartó hatóságuk. A községeknek szinte minden felügyelet nélkül hányódó iratanyagában ez a nemtörődömség alíg felbecsülhető károkat okozott. Az 1902-ben megjelent Vármegyei Ügyviteli Szabályzat tennivalóik tekintetében adott némi utasítást a levéltárosoknak. A levéltárban elhelyezendő iratokról is kö-