Gecsényi Lajos: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak történetéhez, 1956-1964 (Budapest, 2000)
Dokumentumok
Kétségtelen, hogy Raab nem akarta eddig vinni a dolgokat, de az SPÖ ragaszkodott hozzá, s Raab nem akart emiatt az SPÖ-vel még jobban összeveszni. Úgy gondolta, hogy most megteszi ezt a lépést, erre magyar részről bizonyos ellenlépések következnek, ez tart egy darabig, de azután majd jönnek a tárgyalások, s mire Moszkvába kell utaznia, akkorára elsimul ez az egész ügy. Hogy ez volt a taktikai elképzelésük, az nem vitás. Ezt erősítik meg teljes egészében azok a beszélgetések is, amiket a különböző osztrák tisztviselőkkel május 9-én a cseh fogadáson mi és a szovjet elvtársak folytattak. Felhívom ebből a szempontból arra a beszélgetésre a figyelmet, amit én Grubhoferrel folytattam a cseh fogadáson, ahol Grubhofer nyíltan kijelentette: azzal tisztában vannak, hogy bizonyos magyar ellenlépések következnek, esetleg ki is utasítunk valakit. De az élet megy tovább, s nekünk napirendre kell térni a dolgok felett. Jönnek a tárgyalások, s azokon majd közelebb kerülünk. Ennél a beszélgetésnél én még sejttettem Grubhoferrel, hogy mi mélyen meg vagyunk bántva a provokáció miatt, s ez bizony hatással lesz az osztrák-magyar kapcsolatokra is. Azok után, amit a magyar jegyzék tartalmazott, azok után, amilyen utasítást én Sebes elvtárstól kaptam, csak azt lehetett várni, hogy odahaza ezt az osztrák provokációt nagyon Ogkomolynak ítélik és megfelelő visszavágásra készülünk. Éppen ezért nagy volt a meglepetésem, amikor megkaptam a Raabnak küldendő levél 177 szövegét, amely levél szerintem nem használ az osztrákmagyar viszonynak. Miről van ugyanis szó? Az osztrákok nagyon érezték, hogy ez a provokáció nagyon gyenge lábon áll, ezért számítottak ellenlépésekre. Különösen azután számítottak erre, miután azt az éles hangú jegyzéket átnyújtottuk Budapesten, s miután én elmondottam nekik a Pestről telefonon kapott dolgokat. Úgy gondolták, hogy az ellenlépés miatt még felháborodnak majd egy kicsit, még firkál egy kicsit a sajtó, de azután napirendre térnek a dolgok felett. Ilyen körülmények között magyar részről az egyetlen helyes válasz az erélyes visszavágás lehetett volna. Kiutasítást is lenyeltek volna, de ha mondjuk ezt nem akartuk, akkor megvalósíthattuk volna az általam javasolt dolgot a disszidensekkel kapcsolatban. Ez nagyon érzékenyen érintette volna az osztrákokat. De ha már ezt sem csináltuk, akkor legalább egy erélyes tiltakozást kellett volna bejelenteni ismét. Semmiképp sem helyeselhetem azt a barátságos hangú levelet, amit Raab kancellárnak a Külügyminisztérium utasítására május 14-én elküldöttem. Ha erélyesen visszacsaptunk volna, az osztrákok másodszor kétszer is meggondoltak volna hasonló provokációt. így azt gondolják magukban, hogy íme, nekünk volt igazunk, mert a magyarok ugyan fenyegetőztek, de semmit nem csináltak, sőt majdhogynem megköszönték a kiutasítást. Ez felbátorítja az osztrákokat hasonló provokációk megszervezésére. Nem nehéz dolog megjósolni, hogy nem sok idő fog eltelni, amikor az osztrák rendőrség újabb provokációkat kezd majd ellenünk. Az erélyes visszacsapással egyben fegyvert adtunk volna azoknak a kezébe is, akik nem helyeselték ezt a provokatív lépést. Nem tudom megérteni, milyen meggondolásokból helyezkedett a minisztérium erre az álláspontra? Talán azért, mert az osztrák-magyar kapcsolatok kedvező alakulását féltették? Ezzel a levéllel nem segítünk, ellenkezőleg rontottunk a dolgon, s meggyengítettük pozíciónkat. El vagyok rá készülve, hogy ezek után az osztrákok 1958. május 13-án Sík Endre külügyminiszter levelet küldött Raab kancellárnak, amelyben kifejezte reményét, hogy a „kém-ügy" ellenére a magyar-osztrák kapcsolatokban nem következik be törés. (Lásd: MOL XIX-J-l-j Ausztria 5/e KüM 003461/1958 6. doboz.)
