Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

erősödését egyenesen a jogterjesztéstől remélte; az erkölcsi ráhatást a magyarosítás érdekében nemcsak megengedettnek, de alkalmazandónak tartotta, a fizikai erőszakot azonban határozottan kizárta fegyvertárából. A másik változat abban különbözött az előzőtől, hogy társadalmi és nemzeti vonatkozásban egyaránt elmaradt annak radikalizmusától. Képviselői ugyancsak a polgári Magyarország felé tájékozódtak, ámde koruk feladatának csupán a polgári Magyarország megalapozását, nem pedig annak felépítését tekintették, és a belreformok ütemét-mértékét is e programhoz kívánták igazítani. Ezért a politikai jogok kiterjesztését csak igen-igen korlátozott mértékben vették fel programjukba, a gyakorlatban pedig még annyira sem törekedtek rá, hogy a jogkiterjesztés érvényesítését ténylegesen is előmozdítsák. Ennek folytán és magától értetődően nekik kevésbé kellett tartaniuk attól, hogy nemzetiségiek árasztják el azt a közéletet, amelyet túlnyomórészt a magyar nemesség vezetőrétegei monopolizáltak, mint a polgári és politikai jogkiterjesztés szándéka tekintetében őket messzemenően meghaladó reformereknek. így azután annak sem látták sürgető szükségét, hogy a magyar etnikum súlyát létszámának mesterséges gyarapításával: tervszerű asszimilációval kelljen növelni. Igaz, akadtak soraikban, akik attól is tartottak, hogy a magyarosítás az érintetteknél súlyos következményű visszahatást idéz elő. Nacionalizmusuk mérsékelt volta mindenekelőtt mégis liberalizmusuk mérsékelt jellegével függött ösze. Ez a mérsékelt liberalizmust mérsékelt államnacionalizmussal párosító irányzat beérte a közéletnek — sőt a közélet fontosabb régióinak - magyarizálásával, mégpedig annak - a feudalizmusból szerzett és rá valóban érvényes - tapasztalatnak az alapján, hogy az állam jellegét úgyis vezetésének jellege adja meg. E vezetést a magyarságnak igényelte nemcsak a történeti jog okán, hanem azon a címen is, hogy műveltségben bármennyire visszamaradt is a nyugati nemzetektől, a többi hazai népet mindenképpen megelőzi. Korántsem fordított az asszimiláció eszméjének teljesen hátat, a nyelvi nacionalizmus azonban kultúrnacionalizmussá szűkült nála: kivihetetlensége miatt is céltalannak ítélte a nemzetiségi tömegek tudatos asszimilálását, értelmetlennek - sőt helytelennek - tartott minden ilyen irányú társadalmi vagy hatósági akciót. Ehelyett a szabadságjogok lassú és korlátozott mértékű kiterjesztésén kívül a magyarság szellemi fölényének, egyre magasabb szintre fejlesztendő kultúrájának vonzerejével remélte a más ajkúaknak korántsem összességét, hanem csupán művelődő és a kultúrára fogékony rétegeit olyannyira a magyarság oldalára hódítani, hogy e magyarság műveltségével együtt annak nemzetiségét is magukévá tegyék. A liberális nacionalizmusnak ez a Széchenyi nevével fémjelzett, de híveket a megyei mérsékelt reformerek közt is számláló változata egyrészt a közéletben ugyan kötelező, de a közéleten kívül csak önkéntes magya5 Varga J. 65