Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

magyarul a szentbeszédet, egy hónappal később pedig Zólyom megye közgyűlésén — a törvényhatóság életében ugyancsak most első ízben — magyarul beszélt minden felszólaló. Nyomban tájékoztatta a közönséget, amikor 1841-ben Késmárkon vagy Nagyváradon — ez utóbbi helyen a zsidóság körében — nyelvterjesztő olvasóegylet szerveződött. Még azt is méltónak tartotta a megörökítésre, hogy Kőszeg, követve Sopron kezdeményezését, magyar köriratú pecsét használatára kért a felső szervektől engedélyt. Nem célzatosság nélkül informálta olvasóit a trencsénihez hasonló eseményekről, ahol is a városkapitány megtiltotta az evangélikus lelkész vezette műkedvelő társulatnak, hogy szlovák nyelvű színdarabot adjon elő. Azokat meg, akik a nyelvterjesztésben sikert tudtak felmutatni, személyre szólóan is dicséretben részesítette: a nemzeti iskolák magyart oktató tanítóit csakúgy, mint a köbölkúti (Esztergom m.) plébánost, aki a helység németjeit jutalmak rendszeresítésével és magyar-német házasságok szorgalmazásával 30 év alatt teljesen elmagyarosította. Az alkotmányos nacionalizmus, amelyet a liberálisok derékhada és a Hírlap is képviselt, a feudalizmus lebontásával a más ajkúak számára kívánatossá igyekezett tenni a beolvadást a magyarságba: ám azzal, hogy a hivatal és iskola vonatkozásában - ha törvény alakjában is - adminisztratív eszközöket törekedett a magyarosítás szolgálatába állítani, erkölcsi vagy közvetett kényszernek ugyancsak hely adott fegyvertárában. A gyülekezetek elöljárói közvetve szintén egyfajta kényszert alkalmaztak, amikor a hívőket - a többségi akarat manipulálásával - kész helyzet elé állították határozataikkal, vagy hivatalvesztés terhe mellett ösztönözték a tanítót magyarosító munkára. Az oktatás és templom nyelvét hatalmi szóval magyarrá változtató földesurak eljárása egyenesen önkényes lépés volt, de azoké a gazdatiszteké is, akik néhol - a magyarosítás szándékától fűtve - a más ajkú jobbágyoknak egyik napról a másikra magyarul kezdték parancsaikat osztogatni. Akadt elvétve olyan elvakult magyarosító is, aki nacionalista indulatában a tettlegességtől sem riadt vissza: Mosonban egy tanító megfenyítette két német növendékét, mert óraközi szünetben anyanyelvükön társalogtak az iskola területén; Nyitrán pedig a szolgabírák egyike megbotoztatott egy szlovák parasztot, aki vallomástételkor nem tudta utána mondani az eskü magyar szövegét. Kossuth és munkatársai az ilyen - egyébként csak szórványos eseteket sem hallgatták el, és időről időre szót emeltek a nacionalizmus főleg egyéni - túlzásai vagy túlkapásai ellen. Kossuth a Hírlapban már 1841-ben a magyar ifjúság árnyoldalának, vétkének minősítette, hogy divatba hozta a más ajkúak lenézését, gúnyolását és nevetségessé tételét. Helyeselte, hogy a megyei közgyűlésen a magyarul tudó magyarul beszéljen, de figyelmeztette a türelmetleneket, hogy több megyében rossz vért szülő a magyar nyelv „legotti és erőszakos alkalmazása". Amikor Hontban az egyik vakbuzgó magyarosító a kongregáción egy szólásra jelentkező