Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

elvileg egyenjogú nemességnek is gyakorlatilag csak 11 —12%-a érvényesíthette hivatalviselési privilégiumát oly funkciók esetében, amelynek betöltése latin nyelvtudást követelt. A liberálisok nem akarták, hogy a polgári jogok összessége a holt latinnal együtt - Kossuth szavaival néhány írástudó monopóliuma maradjon, hogy — Gorove kifejezésével — „a latinnal a maroknyi tudós kör kizárja a testet". A szabadságjogok esetleges általánossá tétele vagy csak újabb rétegekre terjesztése is, szakítást feltételezett a latinnal, mint az államélet olyan nyelvével, amelyet nem ismernek az alkotmányba újonnan bevonandó rétegek vagy tömegek; a másik oldalról viszont a latin kiiktatása a közéletből egyszersmind lebontása azon válaszfalak egyikének, amelyek a nemességet a társadalomtól elkülönítették, ebben az értelemben tehát a polgári egyenlőség előkészítője. A holt latint szükségképpen élő nyelvvel kellett felváltani; helyére viszont a liberális nacionalizmus nemzetelméletéből következően csakis egyetlen nyelv: a nemzeté léphetett. Mert a liberális nacionalizmus a szabadságjogok közösségéből születő polgári nemzetet olyan egységnek fogta fel, amely egyrészt olyannyira kitölti a társadalom kereteit, hogy Nagy Károly megállapítása szerint — „egy országot egyidejűleg csak egy nemzet lakhat", másrészt a maga államéletét önnyelvén éli és igazgatja. Az „egy országban egyetlen nemzet" gondolatát a nemesi liberálisok ugyancsak a polgárosodott külföldtől kölcsönözték, átplántálása azonban összeütközött a magyarországi valósággal, érvényesítésének igénye és kísérlete pedig későbbi tragédiák bölcsője lett. A magyarországi - Erdélyt nem értve ide - nemességnek 90, a horvátországiakat is számítva 84-85%-a értett magyarul, 78—80% pedig magyarnak is vallotta magát; a feudális nemzet jellegét tehát a magyar népelem adta meg. Magyarország összmagyarságának azonban mintegy 85-869^a nem tartozott a kiváltságosok közé. Ez az összmagyarság lélekszám tekintetében az ország legnagyobb népét alkotta, a többi nép összességével szemben viszont a maga mintegy 49%os arányával a társadalom egészén belül már nem jelentett többséget. A - minimális - többség horvátok, szerbek, szlovákok, ukránok, románok és németek együtteséből állt össze, ennek az együttesnek nagyobb hányadát pedig egymással rokon szláv népek tették ki. E népek egyik oldalról nyelvileg merőben különböztek a magyarságtól, másik oldalról viszont, bár a nemzetteremtés szakaszát járó magyarsághoz képest némi késéssel, ugyancsak a nemzetté válás küszöbéhez értek. Mivel a liberális nacionalizmus a polgári nemzetek mintájára csak egyetlen államnyelvet ismert, Kossuth szavaival kulcskérdéssé nőtt a probléma, hogy melyik élő nyelv foglalja el a holt latin helyét abban az országban, amelynek fenntartója a zömében magyar etnikumú nemesség volt, és amely ennek folytán magyarnak számított. Annak az elméletnek az alapján pedig, amely szerint egy országban nemzet is csak egy lehet, egy másik kérdés húzódott meg az előbbi mögött: az ország különböző nyelvű népei közül