Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

hasznára él vissza annak rendeltetésével, mert e visszaélés csupán megszüntethető torzulás. Magyarország polgárosodást igénylő erői a nemzetteremtés feladata előtt álltak; őket a ma és holnap, nem pedig a holnapután — különben is eloszlathatónak vélt — gondja foglalkoztatta. Számukra a Nyugat elsősorban azt a tanulságot nyújtotta, hogy társadalmai nemzeti alapon és formában váltak egyre vagyonosabbakká és hatalmasabbakká. Ezért lett ideáljuk a polgári nemzetállam és vezérgondolatuk az az eszme, hogy a polgári szabadság biztosítása „a nemzetiség"-nek, a nemzet erősítése viszont a szabadságjogoknak terjesztését, illetőleg kiterjesztését követeli. E nacionaüzmus tartalma minőségileg tért el a nemzetnek attól a felfogásától és tudatától, amely csak a feudális előjogok igazolására szolgált. Benne haladás és nemzet egymást nem kizáró, hanem feltételező fogalompárt alkotnak; képviselői szerint a nemzetnek haladás nélkül nincs jövendője, nemzeten kívül és nemzet nélkül pedig nem lehetséges haladás. Ez az elmélet nem minden illúziótól mentes; a nemzet funkciójának abszolutizáló és ezzel visszájára fordító értelmezése ugyancsak találhat benne fogódzkodót; a szabadságot pedig elsődlegesen egy körülhatárolt megteremtendő - közösség számára igényli, mert - Kossuth fogalmazott így - „az emberiségért érzeni" „csak az istenember tudott". A döntő mégis az, hogy nem a feudális rendi egyenlőtlenség konzerválásának, hanem polgári szabadság és nemzeti közösség egyesítésének ideológiája, mert az osztálynál szélesebb kollektívum: a nemzet egyedeinek akar jogegyenlőséget teremteni. Kialakítói Nagy Károllyal együtt vallották, hogy „a nemzetiség hevítő érzelem" ugyan, „de közjogok, azaz egyenlőség, de főleg szabadság nélkül üres hang és tökéletesen semmi". Nemzetet kívántak mindenek felett, de nem bármely áron; tudatukban a nemzet az emberiségtől elválasztott, de vele szembe nem állított kategóriaként jelentkezett. Kossuth a magyar nemzeti törekvéseket végső soron összhangba kívánta hozni az „európai szabad népcsalád közös érdekei"-vel. Gorove egyenesen leszögezte: ha a nemzeti fejlődés azzal jár, hogy egyik nemzet szembekerül a másikkal, az ember pedig nem ismer kötelességet az emberiség iránt, akkor ezt az irányt nem fogadhatja el. Wesselényiből pedig a negyvenes évek derekán nem is a közönségnek szánva, az a vallomás sz

akadt fel, hogy imádja ugyan nemzetét, de ha annak léte csak „milliók emberi s polgári jogoktól megfosztott helyzetben tartása által lenne eszközölhető", e bért oly magasnak, a vásárt annyira istentelennek tartaná, n

°gy inkább kész lenne fejét nemzetével együtt „a megsemmisülés átka alá tartani". A magyar nacionalizmus kidolgozói érezték-érzékelték a nemzeteszméjükben rejlő buktatókat, de görcsösen igyekeztek abba a reménybe ka

Paszkodni, hogy a polgári nemzetek érdekeik kölcsönös sértése nélkül 1S él

hetnek egymás mellett, a nemzeti szabadság és a polgári jogegyenlőség 3 Var

«a j. 33