Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

hogy Széchenyi gyakran és órákig fejtegette előtte a közdolgokat, ő pedig hallgatott, a „kifakadó indulatossággal" fogalmazott levélre hidegen válaszolt. Becsületszó mellett szögezte le, hogy hírlapba még soha semmit nem írt, és névtelenül nem is fog soha. Széchenyi végül is hitt Deáknak, lassan megenyhült iránta, és igyekezett ismét nyájasan közeledni hozzá, hátha mégiscsak sikerül őt Kossuthtól eltántorítani. Deák azonban kimért maradt: számot vetett vele, hogy „a régi, meleg barátságos viszon" többé nem áll helyre kettejük között, az afférral lezárult politikai eltávolodásuk folyamata. Széchenyi - ahogy Deák jellemezte - a benne háborgó „iszonyú indulatok" hatására „széttörte a barátságos egyetértés kapcsait csaknem minden emberrel", és politikailag egyre jobban elszigetelődött. Mert a liberálisok tekintélyei közül nemcsak Pulszky, hanem Klauzál Gábor, Eötvös, sőt Bezerédj István is feltűnően elhidegültek tőle. Mindezt siettette Széchenyi gyanakvása: Wesselényi tiltakozásának közlésében Klauzál, Eötvös és társaik kezét látta. Egyébként Wesselényi megszólalása oly haragot gerjesztett benne, hogy kicsinyes módon visszakérte a kölcsönt, amit még korábban hajdani barátjának adott. Az akadémiai beszédet kárhoztató liberális reagálás késztette Széchenyit arra, hogy a kormánykörökkel újra kapcsolatba lépjen. Már szeptemberi bécsi útja alkalmával készségét kívánta Gervayn át a birodalom vezetőihez továbbítani arra, hogy erejét a kormány céljaira szenteli. A kapott biztatásokra azt tervezte, hogy elgondolásait hamarosan személyesen, kívánságra írásban is kifejti, de már-már letett szándékáról, mert megbízható forrásokból fülébe jutott, hogy Bécs valójában nem hisz neki, és bizalmatlan iránta. A Hírlap cikke után azonban haladéktalanul levéllel fordult Gervayhoz. Megindokolta eddigi hallgatását, majd mindenekelőtt szándékának és pálfordulásának őszinteségét igyekezett bizonygatni. Korábbi ellenzékiségét azzal a „tévhittel" magyarázta, hogy a kormány a magyar alkotmány fokozatos megszüntetésére és a magyarság teljes beolvasztására törekedik, ezt pedig hűsége nemzetéhez és az örökölt alkotmányos formákhoz nem nézhette el. Álláspontjának változtatására nem az bírta rá, hogy a mozgalomtól megijedve támpontot keres. Hiszen Magyarországon a jelenben nem valami rossztól, nem anarchiától kell félni, hanem attól, hogy semmi sem történik, és az ország szegénységbe süllyed. A kormány az esetleges törvénytelenségeket úgysem hagyja anarchiává fejlődni; nem ez, hanem a késedelem a nagyobb veszély. Ha Magyarország felvirágzása várat magára, akkor nemcsak az ország, de egyrészt az osztrák monarchia is megrövidül, másrészt ő maga személyileg is anyagi kárt szenved. Itt az idő valami derék dolgot cselekedni, de az a központ, amelyből Magyarország, a császári ház, valamint az ő és követőinek személyes java eredhet, egyedül a kormány lehet. Az a kormány, amely újabban egy lett a törvénnyel, és „az alkotmányos haladás mezejére