Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

pánszláv és illyr mozgalmak szítogatóinak", holott ezek nem is a magyar korona területén keletkeztek; ráadásul reakciónak tulajdonítja e mozgalmakat „a magyar túlbuzgóság ellen", noha eredetüket és indokaikat egész Európa ismeri; Széchenyi mégis azokat kárhoztatja, akik a monarchiával szemben ellenséges vagy elszakadási tendenciát észlelnek bennük. Másodszor azért kárhoztatta Széchenyit, mert állítólag alaptalan és bizonyíthatatlan váddal: a magyarság erőszakos terjesztésével illeti a nemzetet, amikor egyfelől helyesli a nyelvtörvényeket, másfelől mégis azt hangoztatja, hogy az eddig követett rendszer, mert erővel tolja másokra a magyar nyelvet, a nemzet meggyilkolására vezet. A cikk hivatkozott a Hírlap sokszorosan hangoztatott - ezúttal is szentnek nyilvánított - alapelvére: zsarnokság lenne nyelv dolgában kényszerrel avatkozni a magánéletbe. Tagadta, hogy a törvényhozás ily igazságtalanságnak, a megyék üy jogtalan kényszernek tanújelét adták volna. Azt állította, hogy az egész Magyarország helyesli a horvátok ragaszkodását nyelvükhöz; nem is tolta ki az ő országukban a közügyekből a latint a magyar, és csupán az illírizmussal áll szemben a nemzet. Utalt arra, hogy az evangélikus konventen az erőltetett nyelvterjesztés miatt általánosságban panaszkodó szlovákok mindössze egyetlen konkrét esetet hoztak fel igazuk mellett, és éppen az illetékes egyházkerület képviselője cáfolta meg azt. Hangsúlyozta, hogy pánszláv irányzat - Kollár műveit, a horvát lapokat, Túrmező sérelmét említette bizonyíték gyanánt - igenis létezik. Végül megkérdőjelezte a Széchenyi által ajánlott és a Világ által felkapott „megfontolás" célszerűségét, mert szerinte nem nevezhető megfontolásnak, „mi néha rövidlátás, néha ingatagság, néha elvtelenség, néha balítélet, néha önérdeklegyezés". A Hírlap a védekezés hevében - akárcsak Széchenyi - ellentmondásokba keveredett, és valótlan állításokra is ragadtatta magát. Elismerte erőszaknak a magyar nyelv bekényszentesét a más ajkúak magánéletébe, ugyanakkor nemcsak a reformnacionalizmus asszimiláló szándéka, hanem közvetve amellett is hitet tett, hogy a hazai nemzetiségek beolvasztásához a civilizáció vonzerején kívül más eszközöket ugyancsak szükségeseknek tekint. Tagadta, hogy a nyelvterjesztő buzgalom kényszerhez nyúlt volna, holott mind a megyékben, mind magánakciók keretében igenis fordultak elő ilyen esetek: ezzel viszont menlevelet adott rájuk, ahelyett, hogy ezúttal is elhatárolta volna tőlük magát. Megszépítette Horvátországgal kapcsolatban emelt nyelvi igényeit, hiszen a valóságban törekedett arra, hogy a horvát közigazgatásban részlegesen - a központi szervekkel és a magyar törvényhatóságokkal folyó érintkezésben - a magyar foglalja el a latin helyét. Ha Széchenyi a nemzetiségek mozgalmait egyedül a magyarizmus reakciójaként állította be, a Hírlap keletkezésük természetes okainak számbavétele helyett sokat sejtető megfogalmazásával pusztán külföldi eredetre vezette vissza őket, és eltúlozta veszélyességüket. A konventre