Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Deáktól annak józansága, mértékletessége, realitásérzéke, valamint a kormány és nemzet „összebékítésében" vitt óriási szerepe miatt hitte Széchenyi, hogy hajlandó a konzervatívoktól és a „túlzó" liberálisoktól egyaránt elkülönülő centrum-pártot alkotni vele, ezért már 1840-ben ilyen együttműködést ajánlott neki. Azt remélte, hogy Deák befolyása az ő táborába hozza át a megyei nemesség mérvadó köreit is. Bár az első Széchenyi-Kossuth-vitában Deák nem adott A Kelet népe írójának igazat, Széchenyi mégis bizakodott meghódításában. Hiszen Deák kedvezőbb véleménnyel volt róla, mint a nemesi ellenzék pesti hangadói: folyton azzal mentegette őt, hogy esztelen lépései ellenére is jót akar a hazának, és a legtisztább szándék vezeti. Széchenyi, sok máshoz hasonlóan, egyoldalúan értelmezte, hogy Deák szakadatlan, így 1841 végén az őt megtisztelő pesti ifjúság előtt, munkára, szorgalomra, de főleg türelemre buzdít, holott Deák nemcsak a túlzástól és elhamarkodottságtól akart óvni, hanem egyszersmind a csüggedés, a reményvesztés ellen is beszélt. Széchenyi 1841 végétől teljes energiával látott hozzá Deák meggyúrásához: olyannyira bizalmába vonta, hogy tájékoztatta önálló újság kiadását célzó tervéről is; tanácsokat kért tőle, például a német Zollvereinhez csatlakozás dolgában; ismételten meghívta ebédre és estélyeire; fejtegette előtte koncepcióját, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Közben kétség és remény közt ingadozott Deák magatartása láttán. Mert Deák elvből a vámunió ellen nyilatkozott; az újságterv semmiféle visszhangra sem talált nála; a büntetőrendszeren dolgozó választmányban a Széchenyi szerint szélsőséges irányzat vezére volt; felháborodott Dessewffy Aurélnak a Világban megjelent posztumusz cikkén, amely elítélte az ellenzék módszereit; politikátlannak minősítette azt az elképzelést, hogy a nemesség a jobbágyok adóterhének csökkentése nélkül vegyen részt a háziadóban; nem tágított attól a taktikától, amely szerint sokat kell kérni, hogy legalább kapjon is valamit az ország; Széchenyi négyszemközti személyes agitációjára csak hallgatással vagy legfeljebb visszafogottan reagált. Széchenyi másokkal együtt már 1842 tavaszán kénytelen volt tapasztalni, hogy Deák nem zökken ugyan ki nyugalmából, „csak az ő Kossuthjának nem görbítheti senki hajaszálát sem". Hamarosan kétkedni kezdett Széchenyi abban, hogy érdemes-e Deákkal kísérleteznie. Tapasztalatai alapján ellentmondásos Deák-kép alakult ki benne. Olyan személyiségé, aki borzasztó sokat tud, ritka értelmességű koponya, mindenkinél jobb, egyúttal szofísztikusabb szónok és egyénileg becsületes; ugyanakkor mégse több egy kiváló táblai ügyvédnél, csak a megyeháza ablakán át nézi a világot, túlértékeli önmagát, nem fogad meg ellenvéleményt, alárendelteket keres, és csatlósokkal veszi magát körül. Főleg az zavarta Széchenyit, hogy Deák nem beszélt előtte nyíltan, óvakodott felfedni kártyáit; magatartásából és célzásaiból viszont arra a következtetésre kezdett hajlani, hogy Deák valójában egyenlősítő, sanda