Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

ezen nemzeti önálláshoz sem szeretet, sem nemzetiség, sem bizodalom, sem anyagi-erkölcsi jólét nem kötnek, a polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen védelmezni azon állapotot, melynek változatával ő is csak veszthetne, de semmit sem nyerhetne." Ezt hangoztatták szakadatlan Kossuth és társai is, és kárhoztatták a konzervatívokat, főleg az arisztokráciát, amiért politikai vaksággal megverve, egyetlen parasztnak se akarnak koncessziókat adni, sőt még mindig dívik — főleg északon és keleten - a jobbágyok botozása. Pedig hitük szerint a polgári szabadság, jog- és teheregyenlőség bevezetése nélkül nem érhető el, hogy Magyarország és a kapcsolt részek szláyjai Oroszországtól elforduljanak, és a magyar nemzettel egy úton, annak alkotmányában keressék boldogulásukat. A nacionalizmus programjának ez a része, bár nemzeti céljait illetően távlatilag illúzió, társadalmilag haladó és minden hazai nép javát szolgáló volt. A liberálisokat rágó félelem azonban nemcsak jó, hanem rossz tanácsadónak is bizonyult. Vérükbe ivódott az az indokolt aggodalom, hogy a magyarországi szlávokat Oroszországtól egymagában a személyi szabadságjogok megadása sem fordítja véglegesen el, és nem bírja rá önálló állam alkotásának, vele együtt a történeti Magyarország szétbontásának tendenciáját hordozó nemzeti igényeik feladására. így azután az a balhit kerítette őket hatalmába, hogy e népek a cárizmustól is elszigetelhetők, mozgalmaik alól is kihúzható a talaj, ha nyelvüket, amely etnikumaikat közösséggé fogja össze, rokonság formájában pedig Oroszországhoz fűzi őket, minél többen a magyarral cserélik fel közülük. A liberalizmus asszimiláló törekvése mindenekelőtt ebből a merőben téves, a gyakorlatban kudarcra ítélt, a magyar reformereket azonban rabul ejtő eszméből fakadt, amelyet az önvédelem ösztöne szült és táplált. A liberálisok a magyarítástól saját etnikumuk és nemzetiségük számszerű gyarapodásán túlmenőén azoknak a szláv tömböknek nem ugyan elenyeszesét, de szétporladását várták, amelyek egyrészt a hazai szlávok önálló államiságra vonatkozó igényeinek alkothatják a bázisát és adhatják jogalapját, másrészt az abszolutizmust megtestesítő, a feudalizmus konzerválását Középés Kelet-Európában hatalmi súlyával segítő, Magyarországot pedig meggyőződésük szerint politikai létében fenyegető cári hatalomnak lehetnek potenciális támaszai. Az asszimilálás ezen indítékait a Hírlap foglalta tömören össze: A magyarság „a hon, a nemzet, az alkotmányos szabadság és polgáriasodás parancsára" cselekszik, amikor a szlávokat önmagába olvasztja. Pedig e botor és visszatetsző kísérlet, amelyet valójában a félelem sugallt, éppen a történelmi fejlődés irányával állt ellentétben. Lerontotta azt a hatást, amelyet a liberálisok társadalmi programjukkal a nemzetiségek megnyerésében elérhettek volna. A személyi szabadság és polgári jogegyenlőség, amelyet a liberalizmus az ország más ajkú népeinek is ígért, zömmel 8 Varga J. 113