A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)

Tanulmányok - V. - Sipos Levente: Részleges közkegyelem 1959-ben és 1960-ban

822

SIPOS LEVENTE

Imre, a pártközpont Adminisztratív Osztályának alosztályvezetője 1957. október 21-én kelt feljegyzésében felhívta Marosán Györgynek, a belügyi és igazságügyi szférát felügyelő KB-titkárnak a figyelmét arra, hogy a börtönök és a büntetésvégrehajtási munkahelyek befogadóképessége 17 540 fő. „A jelenlegi létszám: 17 901 fő ... kb. 11 000 fő körül mozog a halasztáson lévők, illetve félbeszakítottak száma... Ha pedig figyelembe vesszük a további elítéléseket, illetve új előzetes letartóztatásokat, kétségtelen, hogy az őszi hónapok létszáma messze meghaladja a jelenlegi befogadóképességet.” Szélsőséges példaként megemlítette, hogy a budapesti megyei börtönben 4-5 személy befogadására alkalmas zárkában 15-20 főt helyeztek el.3

A PB-tagok közül egyesek hajlottak a fenti értelemben az amnesztiára. Viszont Biszku Béla belügyminiszter véleménye ez volt: „nem lenne helyesebb a kormánykegyelem adása, mert nem kell ezt nagy nyilvánosságra hozni, belső intézkedés kapcsán kell végrehajtani.” Kiss Károly csatlakozott hozzá: „Az amnesztia a bírói karban, az ügyészségi karban zavart okozna. Én az egyéni kegyelmet helyeslem, ... nem kell nagy zajt csapni... Most a közvéleményben az jár, az ellenség terjeszti, nem baj, mire ítélik őket, csak életben maradjanak, úgyis amnesztia lesz.” Marosán György kijelentette: „El tudom képzelni, hogy egy adott pillanatban amnesztiát adjunk. Ez mindenütt így van. Konszolidálódtunk, megerősödtünk már annyira, hogy ezzel a humanista joggal éljünk. Bármennyire zsúfoltnak is tartom azonban a börtönöket, éppen azért, mert az ellenség oldaláról jelentkezik, ezzel az amnesztiával későbbi időpontban kell élni.”4

Kádár János, a párt első titkára, a minisztertanács elnöke így fogalmazta meg álláspontját: „Híve vagyok mind a kétfajta kegyelemnek, a közkegyelemnek meg az egyéni kegyelemnek is, abban az esetben, ha igaz az, amiről beszélünk, a tömeges represszió. Azt hiszem, hogy ez igaz, ezért muszáj kegyelmet gyakorolni, de nem mindegy, hogy mikor és hogyan. Azt hiszem, helyes április 4. tájára egy bizonyos fajta közkegyelmet előkészíteni, ennél korábban nem. Ellenforradalmi bűncselekményekért elítélteket nem lehet közkegyelem be[n] részesíteni.” Ez utóbbi mondatot felszólalásának összegző részében megismételte, és azt is többször hangoztatta, hogy egyáltalán nem biztos a közkegyelem meghirdetése április 4-én, főleg a külpolitikai fejlemények függvénye.5 Kerülni akarta annak látszatát vagy elismerését, hogy külső-belső nyomásra cselekszik. Hangoztatta, hogy „a közkegyelmi hangulatot vissza kell utasítani”. Nem esett ínyére, hogy a nyugati politikai bojkott közepette az Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Franciaország, Olaszország sorban jelezte, a viszony normalizálásának feltétele az elítélt 56-osok amnesztiája. Az 1957. december 21-ei zárt KB-ülésen, amelyen úgy határoztak, hogy „szabad folyást kell engedni” a Nagy Imre és társai elleni pernek, ki is jelentette, hogy ezt a feltételt „nem fogadtuk el”. Leszögezte: „Amnesztia akkor lesz, ha az megfelel a Népköztársaság érdekeinek.”6

3 Magyar Országos Levéltár (MOL) M-KS 288. f. 30/1957/11. ő. e. 78. 1.

4 PB-jegyzőkönyvek. 945-949.

5 Uo. 954-958.

6 A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei. (A továbbiakban: KB-jegyzőönyvek 1957-1958.) Szerk.: Némethné Vágyi Karola-Soós László-T. Varga György-Ujváry Gábor. Magyar Országos Levéltár, Bp., 1997. 163-164.