A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - II. - Horváth József: Adalékok a 17. századi győri otthonok berendezéséhez és díszítéséhez - végrendeletek és inventáriumok tükrében
198 HORVÁTH JÓZSEF szítője néhány hagyomány - többnyire készpénzben történő - kiemelése után egyszerűen úgy rendelkezik: minden vagyonán egyenlő arányban osztozzanak meg gyermekei, vagyis utolsó rendelésükből egyetlen tárgyat sem ismerünk meg! Valamivel jobb a helyzet, ha a testáló az örökös-kijelölés mellett hagyományokat is tesz: bizonyos vagyontárgyakat kiemel, és azokat konkrétan megnevezve hagyja valakinek - családtagnak, rokonnak, szolgának, vagy éppen koldusnak. Ha több hasonló darabról is rendelkezik, akkor - a megkülönböztethe- tőség érdekében - konkrétabban is jellemzi: megadja színét, anyagát, utal nagyságára, állapotára, esetleg vételárára vagy értékére. Ez utóbbiak sokat jelenthetnek a mai kutató számára azért is, mert - amint arra a figyelmet Gerhard Jaritz felhívta - a rendelés tárgyát képező vagyontárgy mind a testáló, mind a „címzett” társadalmi helyzetéről is árulkodik, hiszen bizonyos értéktelenebb tárgyakat már nem „illett” akárkinek rendelni!6 De számos egyéb tényező is befolyásolhatta, hogy mi került be a végrendeletbe: Szende Katalin hívta fel pl. soproni tapasztalatai alapján a figyelmet arra, hogy a módosabb testálok bizonyos értékhatár alatt lévő ingóságaikat már nem sorolták fel - ez az értékhatár viszont egyénenként változott.7 A legjobb természetesen - a mai kutató szempontjából - az a testamentum, amely valamilyen okból mindent részletesen felsorol, szinte az inventári- um alaposságával. Az okok különbözőek lehettek: sokfelé kellett osztani a hagyatékot, a testáló nagyobb vagyonról rendelkezett, jogi bonyodalmak merültek fel bizonyos vagyontárgyak körül, melyeket pontosabban le kellett írni, bizonyos vagyontárgyakhoz érzelmileg is kötődött tulajdonosuk, ezért azokról részletesebb leírást adott - vagy csak egyszerűen „alaposabb” volt. Az elmondottak miatt az alábbiakban a végrendeletekben előforduló vagyontárgyak vizsgálatánál csupán az adatok főbb jellemzőinek összesítésére vál- lalkozhatom, általánosabb érvényű következtetések levonására nem nagyon adódik lehetőségem. A tárgyi világ „rekonstruálásához” természetesen igyekszem hasznosítani az említett inventáriumok adalékait is; ez utóbbiak már több kutatót segítettek e kérdések megismerésében: legyen itt elegendő példaként Jakó Zsigmond kolozsvári, Askercz Éva soproni, Zimányi Vera és Németh Erika ruszti, valamint Granasztói Péter kiskunhalasi kutatásaira hivatkoznom.8 6 Gerhard Jaritz: A végrendeletek és a városi mindennapi élet: A Duna-völgy példája a késő-középkorban. Soproni Szemle, 53. (1999: 4. sz.) 325-330. 7 Szende Katalin: A soproni polgárság anyagi kultúrája a késő-középkorban. Aetas, 1990. 3. sz. 69-123. (különösen 74.) 8 Jakó Zsigmond: Az otthon és művészete a XVI-XVII. századi Kolozsváron. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár - Bukarest, 1957. 361-393.; Askercz Éva: Polgári otthonok a 17-18. századi Sopronban. In: Arrabona, 18. köt. Győr, 1976. 89-142.; Zimányi Vera: 17. századi lakásbelsők egy felvidéki város hagyatéki leltárai tükrében. In: Emlékkönyv Pach Zsigmond Pál 70. születésnapjára. Bp., 1989. 139-144.; Németh Erika: Négy ruszti lakásbelső a XVII. században. In: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a XVII-XVIII. században. Szerk. Zimányi Vera. Bp., 1994. 87-98.; Granasztói Péter: Eltűnt mindennapok nyomában. Mezővárosi társadalom a tárgyak tükrében (Kiskunhalas 1760-1850). Tabula, 1. évf. (1998: 1-2.) 25-59.; Uő: Az ágyszéktől a selyemkanapéig. A kiskunhalasi lakáskultúra változása 1760 és 1850 között. In: Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2001. 471^194.
