A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére (Budapest-Győr, 2012)
Tanulmányok - I. - Glatz Ferenc: A magyar közgondolkodás osztrák-képe az újkorban
15 minden adat arra mutat, hogy 1867 után is elsősorban csak a művelt középosztály különbözteti meg az osztrák-németeket a birodalmi németektől. A közép- osztály újságjaiban az örökös tartományokat bemutató bédekerekben már elkülönül az „osztrák” a „némettől”, de a társadalom alsóbb rétegei előtt 1956-ig nem világos a németek és az osztrákok közötti különbségtétel. (A középosztálynak szánt lexikonok közül az 1941-ben megjelenő Új Idők Lexikonjában olvashatunk korrekt leírást az osztrák tartományok „szellemének” különállásáról.) A különbségtétel ezen megkésettsége részben a nyelvazonossággal magyarázható (ahogy minden Magyarországra bevándorlót, a 13. századi szászokat, a 18. századi svábokat, frankokat, 1848 után osztrák iparosokat, kereskedőket egyaránt „svábnak”, legjobb esetben „német”-nek nevez a falusi, városi közbeszéd). Magyarázható azzal is, hogy a Habsburgok évszázadokon át voltak magyar királyok és német-római császárok, s az osztrák tartományok természetes részét képezték a birodalomnak. És végül magyarázható az 1938-45 közötti helyzettel, amikor az átlag magyar polgár előtt a németek egyszerűen ismét a régi közös államot hozták létre, „hiszen németek”. Ennek az alapján az 1848-49 előtt született német-osztrák képnek sok, ám az évszázadok során összemosódott alapszíne van. Ismeretes a történeti irodalomból, hogy a középkori magyar királyok udvarában igen nagy számban éltek idegen lovagok (mindenekelőtt németek), s hogy a magyar főnemesi családok sorában is nagy hányaddal szerepelnek. Az is ismeretes, hogy a magyar köznemesség a maga rétegérdekeit az arisztokráciával szemben nemegyszer nemzeti érdekként fogalmazza meg, mondván: a főnemesek között igen sok az idegen. A német- és idegenellenesség a 14. századtól kimutatható a magyar köznemesi vezető rétegek gondolkodásában. Ez az érdekellentét fogalmazódik meg a 16-19. századi városi polgári társadalomban is. II. Mátyásnak 1608-ban törvényben kellett biztosítani, hogy a városokban magyarok is nyerhessenek polgárjogot. Ugyanis ezeknek a városoknak nemcsak városi jogai voltak - német mintájú városi jogaik -, de többnyire a polgárai is németül beszéltek. Ebből a korszakból származik a magyar osztrákok (illetve német) képének egyik máig kísértő vonása: a kisebbrendűségi érzés. A német területről bevándorlók egy fejlettebb európai kultúra hordozói: közösségi életük szervezett, szerszámaik jobbak, termelési eljárásaik hatékonyabbak, házaik nagyobbak, erősebbek. És valószínűleg a kisebbrendűségi érzéssel egy tőről fakad, hogy a magyar középrétegek lenéznek és leminősítenek mindent, ami számukra elérhetetlen. A közös király, 1526 után, javít a szimpátiamérlegen, hiszen a törökkel szemben a Habsburg uralkodó a Birodalom támogatását biztosította. De ezt a vezetőrétegnek csak egyik része látta be, s annál is rombolta a szimpátiát a kor nagy területi-igazgatási újítása: a fejedelmi abszolutizmus kiépítése a bürokrácia segítségével. A Habsburg uralkodók 16-19. századi kísérletei a centralizált Monarchia megteremtésére birodalmuk minden részén ellenállásra találtak. Magyarországon (és hasonlóan Csehországban) ez nemzeti jelleget is öltött. Tehát a 16-17. századi török megszállás idején a királyi Magyarország, Erdély sőt a török hódoltság magyarságában is élt ugyan a keresztény összetartozás tudata, s élt a király tisztelete is, de az idegen (értsd német) tisztviselők és az abszoA MAGYAR KÖZGONDOLKODÁS OSZTRÁK-KÉPE AZ ÚJKORBAN
