Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)
Kordé Zoltán: Szentgyörgyi János erdélyi vajda tevékenysége 1465-67-ben
152 KORDÉ ZOLTÁN hogy az elbeszélő kútfők sokban torzítanak, mivel a felkelés leverését követő királyi propagandát visszhangozzák kisebbítve a mozgalmat irányító bárók szerepét, s aránytalanul megnövelve az abban résztvevő nemesek, székelyek, szászok felelősségét. A helyes kép kialakítása csak az okleveles anyag — elsősorban a felkelés vezetői által kiállíttatott szövetséglevél — vizsgálatba történő bevonásával lehetséges.33 A kolozsmonostori konvent által 1467. augusztus 18-án kiállított szövetséglevélből kiderül, hogy az erdélyi nemesség, a szászok és a székelyek ott megjelent képviselői vezérükké és elöljárójukká választották (directores et antecessores elegissent speciales) Szentgyörgyi János és Zsigmond, illetve Ellerbach Bertold vajdákat és székely ispánokat, valamint Szapolyai Imre és István szepesi ispánokat (Emericum et Stephanum terrae Scepusiensis similiter comites).34 Bár az ország más területén is voltak mozgolódások, a legveszélyesebb kétségkívül az erdőntúli felkelés volt, amely két irányból indult el: egyik oldalon ott állt egy Mátyással elégedetlen bárói csoport, a másikon pedig az erdélyi rendek adóreform által felbőszített képviselői. A két csoportot leginkább Szentgyörgyi és Bazini János személye kapcsolta össze: Szapolyai Imre és István legfeljebb csak közvetve, harmadik testvérükön, Miklós erdélyi püspökön keresztül érintkeztek a tartománnyal,35 Szentgyörgyi János tisztségviselő társai pedig személyesen valószínűleg meg sem fordultak ott, a tényleges teendők ellátásában nem vettek részt. Természetesnek mondható, hogy az erdélyi rendek — így a felkelésben részt vevő székelyek — a közöttük tevékenykedő, általuk jól ismert Szentgyörgyi Jánosban látták vezetőjüket, aki viszont bárótársai támogatását érezve és az erdélyiek katonai erejének az ismeretében nem habozott a mozgalom élére állni. Hogy maga Mátyás is őt tekintette az erdélyi mozgalom vezérének, azt a felkelés utáni hetekben kiadott oklevelei is bizonyítják.36 A felkelés és benne a vajda-ispán szerepe két dologra is felhívja a figyelmet: egyrészt arra, hogy Szentgyörgyi János, bár Erdélyben gyökértelen volt, két évi munkával ezt a hátrányt le tudta küzdeni, s képes volt teljes mértékben megnyerni az erdőntúli rendek bizalmát. A másik figyelemre méltó mozzanat az, hogy első ízben mutatkozott meg a tisztségösszevonás árnyoldala: a vajdai és a székely ispáni méltóságot viselő báró óriási hatalmat összpontosított a kezében, ami csak tovább növekedett azáltal, hogy az erdélyi rendekkel (legalábbis azok egy részével) közösen tudott fellépni a királlyal szemben. E keserű tapasztalat is közrejátszhatott abban, hogy a felkelést követően egy rövid időre Mátyás szétválasztotta a két tisztséget, hamarosan azonban visszatért a vajda33 Az elbeszélő kútfők forrásértékének tisztázása, s az ezeket előnyben részesítő nézet bírálata Kubinyi A.: Erdély a Mohács előtti évtizedekben i. h. Lásd még Uő: Mátyás király 64-65. A szövetséglevelet is felhasználja a korábbi történetírásból pl. A nemes székely nemzet képe. I. Szerk. Rugon- falvi Kiss István. Debrecen, 1939. 198., Mályusz: Az erdélyi magyar társadalom, i. m. 43. 34 DF 287 250., US. VI. 293. 35 Kubinyi-. Mátyás király, i. m. 65. 36 így pl. 1467. X. 19.: „Johannes Groff, qui honore waivodatus Transsilvanensis fungebatur, una cum nobilibus et incolis partium regni nostri Transsilvanarum fidei et honoris ipsorum oblitis, a fidelitate nobis et sacrae coronae dicti regni nostri Hungáriáé sub praestito iuramento promissa defecissent, tunc idem Johannes eosdem contra nos insurgere compulisset qui tandem compulsi insurrexissent”. US. VI. 299. Lásd még 1467. X. 28.: uo. 302; 303. stb.
