Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)

Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez

SZEMPONTOK AZ ERDÉLYI SÓBÁNYÁSZAT 15-16. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ 109

arany”, és forgalmazásából Dés polgárai sem hiányoztak. 1406-ban Tokajt és Poroszlót a dési hajósok megállóhelyeként emlegették, ahol sót rakodtak ki. Eme forrásunk az erdélyi dereglyék végső állomásának éppen még Poroszlót (s nem Szolnokot) jelölte meg. 1466-ban Mátyás meghagyta a désieknek, hogy a vasbányászatáról nevezetes Csetnekre vigyék az erdélyi királyi sót, s figyelmeztette a máramarosi sókamarást illetve közegeit, ezért ne bántsák őket. Az okmány hátlapján olvasható korabeli feljegyzésből az derül ki, hogy szekéren jutott ide a kősó. 1491-ben II. Ulászló utasította Máramaros kamaraispánját illetve a Szikszón, Poroszlón és Lucon működő alkamarásait, hogy ne zaklassák azokat a désieket, akik a királyi sóbánya dolgában erre járnak, és sójukért rezet illetve vasat vásárolnak. 1517-ben a Csetneki nemeseket figyelmeztette a király, hogy Dés vámmentességét tartsák tiszteletben. Az okmányokból kivehetően az erdélyi város polgárai a királyi só árusításával foglalkoztak. Szemmel láthatóan az erdélyiek a máramarosi körzet ellenállása ellenére törekedtek arra, hogy savukat a Tisza másik partján hozzák forgalomba. Mivel egy másik bányavidék körzetében, annak közegeitől függetlenül terjesztették az erdélyi árucikket, nem nélkülözhették az uralkodó beleegyezését.101

Feltűnő, hogy az 1460-as évekből származó adat szerint ezen a tájon viszonylag sűrűn találkozunk sókamarákkal (Szentpéter, Putnok, Rudabánya, Rimaszécs, Rimaszombat). Ez a körülmény arra mutat, hogy a királyi közegek fokozott ellenőrzést tartottak szükségesnek, ugyanis eme cikk jogtalan forgalomba hozatalát kellett megakadályozniuk.102

A désiek főként Poroszlónál (nagy forgalmú sókikötő volt) illetve Lucnál rakodtak ki, vagy keltek át a Tiszán. A gömöri bányavidék különösen Lucról (és Tokajról) érhető el könnyen. Az utazó Mohi oppidumot érintve (ahol a só után vámot szedtek) a Sajó völgyében jutott el Gömörbe. A désiek elvi vámmentessége miatt korántsem biztos, hogy a földesúrnak Lucnál vámilletéket fizettek utána, ugyanis a mentesítésükről szóló mátyási oklevelek kiadása idején — Tokajjal szemben — ez a helység uralkodói birtok volt (1472-1508, 1481-től Beat- rixé).103 Úgy látszik tehát, hogy más termékek mellett a só alkalmas volt arra,

101 UB IV 1572., 1999., VI. 3486. sz.; AOD 65. (DF 253 361.), 109. (DF 253 403.). A Csetnekiek legtöbb birtoka (köztük Csetnek és Dobsina) Gömör megyében feküdt (Csánki, i. m. I. 152.), ám a 16. század elején egy ideig Csetneki Ferenc birtokolta a Kraszna megyei Goroszlót ( Jakó 1990, i. m. 3931., 3933. sz.), amely azonban nem volt vámhely.

102 A viszonylag sűrű gömöri kamarai hálózatot az erdélyi illetve a lengyelországi illegális import indokolhatta. A lengyel só magyarországi exportjára lásd Józef Wyrozumski: Salzhandel in mittelalterlichen Polen. In: Salz-Arbeit-Technik. Produktion und Distribution in Mittelalter und Früher Neuzeit. Hrsg. Christian Lamschus. Lüneburg, 1989. 275-276. ). A gömöri bányavidék lengyel kapcsolataira lásd különösen Kallmann, i. m. passim.

103 Kubinyi 1988, i. m. 224-226.; Mohi vámjára: DL 103 097., Miskolc története I., i. m. 323. Az említett úton természetesen többnyire máramarosi bányák kincsét szállították.; A Lucon illetve Tokajon szedett réven tekintélyes tételt képviselt a só is és a vas is. Eme két cikkből Lucnál igen jelentős forgalom bonyolódott le. Miskolc története I., i. m. 129., 142-143., Iványi Béla: A tiszaluci vám bevételei és azok felhasználása 1516-1520-ig. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 13 (1906). passim.; Tokajra: DL 26 161., Détsy, i. m. 8skk.; Szapolyai János 1510-ben vámmentességet biztosított a diósgyőri pálosoknak az általuk Tokajon át szállíttatott máramarosi sóra (Documenta artis Paulinorum, i. m. I. 70 ). Poroszlón a 16. század elején évente minimálisan 100 ezer kockányi máramarosi só fordult meg (DL 71 119.), s jelentőségét mutatja, hogy 1503-ban a királyné nyitrai