Studia professoris-professor studiorum Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára (Budapest, 2005)

Draskóczy István: Szempontok az erdélyi sóbányászat 15-16. századi történetéhez

SZEMPONTOK AZ ERDÉLYI SÓBÁNYÁSZAT 15-16. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ 103

kényszeríthetők. Hogy a rendelkezést végrehajtották, Drágfi Jánosnak, Krasz- na és Közép-Szolnok megyék ispánjának vámtisztjeihez intézett utasítása bizonyítja. A viták azonban nem csendesedtek el. 1550-ben Fráter György, 1552- ben Bátori András erdélyi vajda kelt a désieknek a védelmére. 1560-ban János Zsigmond intette meg Szalacs és Székelyhíd birtokosait. Egy 1568-ban keletkezett folyamodványból kiderül, hogy a vám tulajdonosai ekkor egy-egy szekér után már nem egy dénárt, hanem 12-t vagy még többet kértek.76

A désiek különösen sokat panaszkodtak a székelyhídi vámtisztekre. 1502- ben például. 1516-ban a kamara, a dési polgárok és celeristák képviseletében Tömöri Pál tárgyalt a vámhely tulajdonosaival (Artándi Pállal és a Zólyomiakkal), akik nem voltak hajlandók az engedményre. Azt állították, hogy Zsigmond császár uralkodásától kezdve az elmúlt évig (amikor is Tömöri kérésére felfüggesztették a vámszedést) szekerenként két sót illetve 4 dénárt szedtek. Kijelentették, hogy sem a királyi sóra, sem a désiek savára nem vetettek ki nagyobb vámot, mint amire őket korábbi kiváltságlevelek feljogosították. Láttuk, az 1560-as években is szedték ebben a helységben az illetéket.77

Mint a perek mutatják, a polgároknak — privilégiumuk ellenére — a valódi országos vámmentességet nem sikerült elérniük. A mindennapi gyakorlatban egyébként sem ment egyszerűen egy kiváltságnak az érvényesítése. Másrészt a jogelv szerint a vámkiváltság nem volt érvényes a privilégium kibocsátásakor már magántulajdonban lévő vámhelyeken. Kivételek természetesen akadtak.78 Maguk az uralkodók sem vonták kétségbe azt a lehetőséget, hogy egy-egy vámbirtokosnak megfelelő jogai lehettek. így kérte be 1478-ban Mátyás

76 MOL R 314. Dés város levéltára. 122., 126., 128. sz.; AOD 137., 145., 147., 149., 174., 177. sz. (MÓL Filmtár 17948. tekercs).

77 AOD 75. (DF 253 370.), 101. (DF 253 395.), 103. (DF 253 397.). 1514-ben II. Ulászló, 1516-ban pedig II. Lajos tiltotta azt a gyakorlatot, hogy a dési sószállítóktól szekerenként 2 sót és 4 dénárt kértek, hajónként pedig 50 kockát róttak ki rájuk. AOD 96. (DF 253 390.), 99. (DF 253 393.). A már említett 1516. augusztus 17-i uralkodói rendelet, amely az erdélyi bányák ügyeivel foglalkozott, megtiltotta, hogy a királyi sót szállító hajókat vagy szekereket bárki feltartóztassa, a szekereseket fogságba vesse. Úgy határoztak, hogy a kiváltságolt helységek lakóit leszámítva szekerenként egy dénárt illetve egy kockát kell csak leróni. AOD 102 (DF 253 396.). Az 1521-es reform intézkedései szerint hidakon, réveken, töltéseken só nem szedhető, csak pénz (maximum 4 dénár), míg más száraz és vízi vámon egyáltalán nem róható ki illeték erre a cikkre. AOD 112. (DF 253 406.). Mint láttuk, a rendelkezést nem tartották be. Csanádnál a Maroson hajónként 50 kockát szedtek (Dern- schwam, i. m. 88.). Megjegyezzük, hogy az egri püspöknek vagy a káptalannak eredetileg 40 kocka járt akkor, ha a máramarosi sót szállító hajók előtt megnyittatták a Tiszán Palkonyánál felállított vizafogó szégyét. Mátyás 1482 előtt az illetéket 50 kősóra emelte. Ez a bevételi forrás Mohács után sem ment veszendőbe. Sugár István'. Az egri püspökség és káptalan vizafogó szégyéi a Tiszán. Agrártörténeti Szemle 27 (1985) 221., 227.

78 Pór Antal: Háborúság Esztergom város és az esztergomi káptalan közt a vám miatt. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 11 (1904) 195-196.; Kubinyi András: A városi rend kialakulásának gazdasági feltételei és a főváros kereskedelme a XV század végén. Tanulmányok Budapest Múltjából 15 (1963) 200-201.; Tringli István: Pest megye története 1301-1526. In: Pest megye története 1/2. Szerk. Torma István, Zsoldos Attila. Bp. 2001. 129-131. A máramarosi öt kamara városnak sem sikerült vámmentességét maradéktalanul érvényesítenie (Bélay, i. m. 29-30.). Az Ugocsa megyei Tekeházán 1498-ban a Perényiek ugyan elismerték mentességüket, ám kijelentették, hogy az itteni tiszai réven már fizetniük kell (DL 71 071.).