Brodarics-emlékkönyv. Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után (Budapest, 2011)

I. Sorsforduló a magyar történelemben: Mohács és következményei

■ <M><0>

I. SORSFORDULÓ A MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN

><M><

4. Két uralkodó, két udvar, két kormányzat

Szapolyai János aranyforintja Magyar Nemzeti Múzeum, Éremtár, N-T (1527)

I. Ferdinánd aranyforintja

Magyar Nemzeti Múzeum, Éremtár, K-B (1559)

A két magyar király között az első tényleges békeszerződés csupán bő egy évtizednyi polgárháborút követően, 1538. február 24-én született meg — jelentős mértékben éppen a II. fejezetben bemutatandó, eltökélt békepárti politikus, Brodarics István kitartó diplomáciai munkájának köszönhetően. A török fenyegetés miatt titokban tartott váradi békeszerződés kimondta, hogy János király majdani halála után — még ha fiúgyermeke születne is (mint utóbb János Zsigmond személyében 1540. július elején történt) — országrésze a Habsburgokra száll, Szapolyai örökösének pedig a Felső-Magyarországon kialakítandó szepesi hercegség jár cserébe. így elsőként kínálkozott komolyabb remény arra, hogy létrejöhet a két magyar uralkodó országrészének békés egyesítése. Noha a szerződés János király 1540. júliusi halála után — I. Ferdinánd csapatainak őszi támadása, majd az 1541. évi szultáni hadjárat miatt — végül nem valósulhatott meg, a két magyar király 1526 vége és 1538 eleje között a szinte folyamatosan dúló polgárháború közepette is kiépítette saját udvarát és kormányzatát. Ennek köszönhetően a magyar történelemben szinte egyedülálló módon ebben az időszakban egyszerre két, törvényesen működő magyar királyi kormányzat és államigazgatás élt egymás mellett.

Mohács után az első magyar királyi udvartartást és kormányzatot 1526. november közepén Szapolyai János hozta létre. Elsősorban azokat a késő középkori hagyományokat próbálta folytatni, amelyeket a Mohács előtti politikai elit és a királyi tanács meghatározó tagjaként jól ismert. Koronázását követően ezért kinevezte országos főméltóságai egy részét (bár nádora és országbírája csak 1530-tól volt), valamint martonosi Pestyéni (Pöstyéni) Gergely egykori nagyváradi udvarbíró, majd királyi tanácsos személyében udvarmesterét. Az udvar- és lovászmestert kivéve a többi udvari főméltóság (az étekfogó-, a pohárnok-, az ajtónálló- és a kamarásmester) tisztének betöltéséről ugyanakkor jelenleg nem tudni, miként kisebb rangú udvarnokairól (étekfogók, pohárnokok, ajtónállók, kamarások stb.) is alig-alig vannak adatok. Mindezek azt mutatják, hogy János királynak a hosszú polgárháború alatt gyakori vándorlásra, sőt menekülésre kényszerülő udvartartása és kormányzata — szervezete, létszáma, működési jellege és jelentősége tekintetében — már nem volt összemérhető az 1526 előtti tekintélyes létszámú, soknemzetiségű, állandó jelleggel működő és még európai szempontból is meghatározó szerepű budai magyar—cseh királyi udvaréval.

Bár Szapolyai kormányzata és udvartartása jóval szerényebb számban és szervezeti keretek között, összességében mégis a Jagelló-kori hagyományokat folytatta. A zűrzavaros viszonyok közepette ennek kiépítése komoly kihívás volt. Szapolyai hatalmának bázisát a Mohács előtti két évtized belpolitikai küzdelmeiben felemelkedett köznemesi réteg, valamint szép számú familiárisa és