Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

Az angol—amerikai politika európai térfoglalásának legfontosabb eszköze az 1923—1924-től kibontakozó kölcsönpolitika volt. Franciaország és a kisantant-államok a leghatározottabban érvényt kívántak szerezni saját elgondolásaiknak a legyőzött országoknak nyújtandó kölcsönök mértékét és feltételeit illetően. Talpraállításukat nem nézték ugyan jó szemmel, a kölcsönben mégis alkalmas eszközt láttak a legyőzött országok gazdaságpolitikájába, majd belpolitikájába, külkereskedelmébe, vámpolitikájába, ezeken keresztül pedig a külpoütikájába való beavatkozásra. Ilyen módon próbáltak biztosítékot kapni az e részről jelentkező agresszív, revansista tendenciákkal szemben és — főleg egyes csehszlovák politikusok — a kölcsön jótékony gazdaságpolitikai hatásától és a politikai előírásoktól remélték Magyarország gazdasági helyzetének konszolidálódását, ennek következtében a belpolitikai élet nyugvópontra jutását, a különítmények, bandák akcióinak végleges felszámolását, a külkereskedelmi kapcsolatok normalizálását, egyszóval konkrétan: a békerendszerrel szemben álló Magyarországnak a kisantant által kialakított rendhez való igazítását. Mindez a várakozás nem állt távol a kölcsönt nyújtók igényeitől, akik pénzük elhelyezésének biztonságát tartották szem előtt. Éppen ezért juthatott Anglia, Franciaország és a kisantant közös nevezőre a Magyarországnak nyújtandó kölcsön gazdasági, politikai feltételeit illetően. Az európai országoknak, ezen belül a legyőzött országoknak és Magyarországnak nyújtott kölcsön tehát határozott érdeke volt az angol—amerikai gazdasági életnek és politikának — és érdeke volt bizonyos aspektusból a kisantantnak is. Kérdés, hogy mennyire volt érdeke Magyarországnak a kölcsönügylet lebonyolítása. Külpolitikai szempontból feltétlenül érdeke volt; az adott helyzetben ez volt az egyetlen járható út az elszigeteltségből való kilépésre — anélkül, hogy a revíziós politikát azonnal és maradéktalanul fel kellett volna adni. Sőt, a revíziós politika későbbi határozottabb kibontakoztatásának a lehetőségét is ez jelentette. Bethlennek és kormánya tagjainak alkalma nyílt a kölcsönügy intézése folytán kapcsolatot teremteni egy sor jelentős politikai személyiséggel: Párizsban Bethlen Millerand köztársasági elnökkel és Poincaré miniszterelnökkel tárgyal; londoni tárgyalásai alkalmával interjút ad a „Times"-nak, egy későbbi látogatás alkalmával pedig az angol király elsőként fogadja a volt ellenséges országok vezetői közül; Rómában kapcsolatot talál Mussolinival. Ugyanakkor Benes—Bethlen-tanácskozásra kerül sor; a kisantant sinaiai konferenciája foglalkozik a magyar kölcsön ügyével, s a kisantant-hatalmak közös levéllel fordulnak a Népszövetség tanácsának elnökéhez. Seipel osztrák;kancellárral és Grünberger külügyminiszterrel is kicseréli Bethlen és Daruváry a kölcsönfelvétel körül szerzett tapasztalatokat. Ha mindezen tárgyalások egyik konklúziójaként Bethlen kényszerült is ígéretet tenni a magyar kormánypolitika addigi agresszív revansista irányzatának az enyhítésére, a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok normalizálására — e tárgyalások ténye önmagában is siker volt a korábbi elszigeteltséghez képest, és további eredmény volt maga a megszerzett kölcsön is. A jóvátétel kérdése is rendezésre került. Eredménye volt e politikának, hogy a kölcsönzők a pénzügyi ellenőrzés vezetésével egy amerikai pénzembert, Jeremiah Smitht bízták meg. Az így megvalósított népszövetségi pénzügyi ellenőrzés együtt járt a Jóvátételi Bizottság Magyarország részéről nehezen viselt ellenőrző szerepének a csökkenésével. Ez a siker tulajdonképpen már a messzebbre tekintő revánstervek előtt nyitogatta a kaput, amihez a kontroll