Szinai Miklós: Bethlen István titkos iratai (Budapest, 1972)

Bevezetés

már foglalkoztunk. Érintettük a Bethlen, Horthy és Gömbös viszonyában ebben az időben bekövetkezett lényeges változásokat is. Ebben a helyzetben Bethlen taktikai fölényét, a szélsőjobboldal két szárnyának egymás elleni kijátszását bizonyítja a Prónay-zászlóalj sorsa, illetve a nyugat-magyarországi akció leszerelésének története, amelynek végén a kormányzóhoz hű tisztek úgy érezték, hogy azt kapták jutalmul, amit a legitimisták büntetésül (8 a, c). A fajvédő és szabad királyválasztó szárny vezére, Gömbös Gyula, valamint Bethlen között egy idő múlva elháríthatatlanul kirobbant ellentétek idején Gömbös mégis annak reményében látogatott el Gödöllőre, hogy Horthy, egymásrautaltságukat átérezve, segíteni fog neki. Az előzmények ismeretében megértjük, hogy Bethlen miért volt olyan erős 1923-ban, hogy simán le tudta mondatni Gömböst az Egységes Párt ügyvezető alelnöki tisztségéről (45). A kormányfőnek Gömbössel — s személyén keresztül a szélsőjobboldal szabad királyválasztó szárnyával — szembeni fölényét világítja meg az a mód, ahogy Bethlen Gömbös államtitkári nyugdíjügyét kezelte: 1923-ban még pihentetni óhajtotta, 1924-ben már kész volt hozzájárulni, de csak 1925 végére intézte el (46 a, c). Az ellenforradalmi államhatalom kialakulófélben levő rendjére veszélyes szélsőséges csoportok bizonyos fokú háttérbe szorítása mellett Bethlenek határozottan törekedtek arra, hogy az ellenforradalom bázisát különböző más szélsőjobboldali szervezetek fejlesztésével szélesítsék. A szélsőjobboldalt 1921 végén, 1922 elején ért súlyos csapások után, a titkos társaságok bomlását követően, Bethlen azt remélte, hogy a legális és féllegális irredenta szervezetek létrehozásával keretek közé szoríthatja és ellenőrzése alá vonhatja a renitens, korábban különböző különítményekben tevékenykedő elemeket, a titkos társaságok tagjait, bevonva ugyanezen szervezetekbe a legkülönbözőbb indítású nacionalista érzelmű embereket. A szomszédos államokhoz került egykori magyar országrészek szerint kialakított szervezetek tulajdonképpen—közvetve vagy közvetlenül—a miniszterelnök irányítása alatt működtek. A Miniszterelnökség nemzetiségi osztálya adta az elvi irányítást. A pénzt már egy külön szervezet útján folyósították (95). Az e célra fordított évi mintegy 2—3 millió pengőnyi összeg (157 a—c) nem csekély része volt az akkori Magyarország költségvetésének. A pénznek a zöme ellenőrizhetetlen csatornákon át ellenőrizhetetlen célokra folyt szét. A legszebben hangzó célok mögött is meg lehetett találni az egyes személyeket, akiknek a zsebébe vándoroltak ezek az összegek (60 a, b, 65, 90, 157 c). Azok az akciók pedig, amelyeket ezeknek az összegeknek a felhasználásával szerveztek, a legenyhébb változatban is mérgezték a szomszédos népekkel való viszonyt, nehezítették a szomszéd államokban élő magyarság helyzetét, demokratikus mozgalmaik kibontakozásának a lehetőségét — súlyosabb változatukban pedig kimondottan kalandorpolitikát képviseltek, háborús katasztrófa veszélyét idézték fel (60 a, b, 102 a, b, 113,117 a—c, 129,134, 138). Az irredenta szervezeteken kívül a legkülönbözőbb jobboldali társadalmi-gazdasági szervezetek jöttek létre a kormány támogatásával. Az egyik legfigyelemreméltóbb ilyen akció a munkásság szélsőjobboldali szervezésére tett kísérlet volt. A Miniszterelnökségen létrehoztak egy külön szervezeti egységet, a szociálpolitikai osztályt, Bencs Zoltán vezetésével, melynek egyik feladatává a munkásság jobboldali szervezésének elősegítését tették.

51 Ez az apparátus elsősorban olyan helyeken próbált jobb-