Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

jobboldal is állást foglalt: örömmel üdvözölte ezt a zászlóbontást. Brumiller röviddel ezután - Kéthly Anna és mások nyomására visszavonta aláírását. A Népszavában közétett nyilatkozatában kijelentette, hogy a memorandum nyilvánosságra hozatalát helytelenítette, s ezért aláírását semmisnek tekinti. Nyilatkozata egy szóval sem foglalkozott a memorandum érdemi tartalmával. Brumiller tehát lényegében nem módosította állásfoglalását, ennek ellenére - gesztusát értékelve - az SZDP vezetősége "megbocsátott" neki. A Peyer-csoport memorandumával kapcsolatos kérdések "lezárása" után - mint ezt Izsák Lajos megjegyzi - sem sikerült a két munkáspárt szoros együttműködését biztosítani, és viszonyukat a koalíció második évében is erősen befolyásolták a politikai, gazdasági és társadalmi élet különböző területein folyó pozícióharcok, a szociáldemokraták szinte állandósult sérelmi politikája, és az MKP növekvő szociáldemokrata ellenessége. Az SZDP 1946. második felében egyre tudatosabban törekedett arra, hogy döntő befolyást szerezzen a szakszervezetekben, s különösen szilárd pozíciókkal rendelkezett a nyomdaiparban, amelyeket a Brumillerrel folytatandó elvi vita kedvéért nem akart feláldozni, annál inkább sem, mert a stabiliáció sikere és a tervgazdálkodás bevezetése nagyban növelte a kommunista párt tömegbefolyását. Mintegy válaszként a Typographia decemberi számában a kommunista nyomdászok nevében Dencs Ferenc és Daka István ismét felvetették a nyomdászautonómia kérdését. Szerintük az "elsősorban nyomdászok vagyunk" tétel szűkebb, szakmai értelmezésével a nyomdászok csak azt érték el, hogy a többi szakma részéről ellenérzés alakult ki. "Munkáskörökben gyakran hangoztatták, hogy a nyomdai munkásság ma már nem az a harcos, élenjáró munkástömeg, amely annyiszor mutatott példát a múltban az ország dolgozóinak." Daka István nem kis éllel mutatott rá arra is, hogy "ebben a tételben - ha nenugigyekszünk enyhíteni ridegségét - érezhető a fölényesség és az elutasítás". 1947. jan. 5-én, kiélezett helyzetben ült össze a nyomdászok első szabad szakszervezeti kongresszusa. A két napig tartó kongresszusnak a politikai élet képviselői nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az MKP részéről megjelent az akkor miniszterelnökhelyettes Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Fülöp József. (Fülöp maga is nyomdász volt, s 1945-től nemzetgyűlési képviselő.) A Szociáldemokrata Pártot Bőhm Vilmos stockholmi nagykövet, Ries István igazságügyminiszter, Rónai Sándor és Kelemen Gyula, a Szaktanácsot Kossá István főtitkár, a rokonszakmák részéről pedig Bakacsi Lajos a grafikai munkásokat, Geller Kornélné és Dédes Gyula a könyvkötőket képviselte. A külföldi testvérszervezetek képviseletében bolgár, cseh, jugoszláv, osztrák és szlovák küldöttek jelentek meg. A kongresszuson elhangzott beszédek - az egyleti munkán és a szervezet pénzügyi helyzetén túl - lényegében három rendkívül fontos területet érintettek: a nyomdászság gazdasági pozícióit, az iparági szervezkedésre való áttérést és a szakma politikai állásfoglalását a reakció elleni harcban. A nyomdásztársadalom megrendült anyagi helyzetét taglaló felszólalások a gazdasági életben felerősödött ellentmondásokat tükrözték. A Szaktanács nevében Kossá István megállapította, hogy - ellentétben a múlttal - a nyomdászság anyagi helyzete, életszínvonala elmarad a többi iparágak mögött, ezért ezen sürgősen javítani kell, ugyanakkor síkraszállt a három nyomdai szakszervezet uniójának létrehozása mellett, s kitért arra is, hogy a nyomdászok bérezése miért nem lehet "kiváltságos". Előbb egész munkásrétegeket kell felemelni, s csak utána lehet "az a célunk, hogy megvalósítsuk ré-