Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

elnevezést, s megszűnt a munkásközvetítés paritásos volta - a munkaadóknak többé már nem lehetett beleszólásuk a munkaközvetítésbe -, és megalakult a szakszervezeti munkásközvetítő hivatal, amelynek igazgatásában helyet kapott a Budapesti Bizalmi Testület. A kongresszus küldöttei az Országos Bizottságba Benjámin Gézát, Fuchs Jenőt, Brumiller Lászlót, Bukován Terézt, Halász Alfrédot, Horváth Gyulát, Huszár Istvánt, Klenk Frigyest, Pápai Józsefet, Székely Ignácot és Willert Andort, a segélyzőegyesület vezérkarába pedig elnökként Schillinger Lajost, első alelnökként Kirmayer Ferencet, második alelnökként Kovács Jánost választották. Brumillerék ellenállása folytán a jan. 7-13-a között lezajlott üzemi bizottsági választások alig érintették a nyomdaipart, bár a gyakran személyeskedésig fajuló harc nem maradt hatástalan az itt dolgozókra sem. A kommunista párt ugyanis a közös listával és paritásos alapon kívánta az üb-választásokat lebonyolítani, ezzel szemben viszont a szociáldemokraták a külön lista mellett kardoskodtak. Mindkét tekintélyes nyomdászvezető, Brumiller László és Bakacsi Lajos is a külön lista mellett lépett fel. A Szaktanács főtitkárhelyettese, Vas-Witteg Miklós és Bán Antal ugyanakkor az üzemi alkotmány további bővítésének kérdésében mérsékletre szólították fel a munkásküldöttségeket, sőt a főtitkárhelyettes azt is kijelentette, hogy "még hátra vagyunk ahhoz, hogy nyugodt lélekkel rájuk (az üzemi bizottságokra T.P.) bízhatnánk mindent..." ' A választások csak az "első menetet" jelentették, mivel azokat az ún. köztársaságellenes összeesküvés felfedése és az ennek kapcsán kirobbant politikai viták miatt félbeszakították, pontosabban elnapolták. A nyomdászlap év eleji számaiban - amelyek részletesen ismertették a kongresszusi és a választási vitákat - a küldöttek észrevételei is hangot kaptak. Főleg a tanoncok szakszervezeti tagságának megoldását, a bizalmirendszer kérdéseit feszegették, s rámutattak a szakszervezet és az üzemi bizottságok viszonyában fellépett negatív vonásokra. Bár az SZDP febr. 1-én megtartott XXXV. kongresszusa a balszárny erősödését segítette elő, a nyomdászszakszervezet vezetői továbbra is ragaszkodtak "autonómiájukhoz": ez a törekvésük a teljesítménybér-rendszer bevezetése, vagy a nyomdai munkások kötelező szakszervezeti tagságának kérdése körüli vitákban egyaránt jelentkezett és az üzemi bizottságok tevékenységének bírálatában is megmutatkozott. E belső ellentéteken felülemelkedve azonban kidolgozták a nyomdaiparban is jelentkező reakció elleni egységes fellépés programját: ugyanis a koalíciós időszak sajtószabadságának értelmezésébe maguk a nyomdák is erőteljesen beleszólhattak. Az Athenaeum dolgozói már 1946 végén megtagadták a Független Ifjúság című lap elkészítését, mert az jobboldali tendenciájú cikkeket akart közölni. Az Állami Nyomda munkásai ugyanakkor nagygyűlésen követelték, hogy "a koalíciós kormány minden zökkenőmentesen dolgozzon együtt a demokrácia politikai és gazdasági rendszerének megerősítésén". A gyűlés határozatilag mondta ki, hogy ha a követelés teljesül, "az Állami Nyomda dolgozói rövid időn belül/helyreállítják a munkafegyelmet és termelésük eléri az 1938-as szintet". ' A nyomdász közvélemény nemcsak a jobboldali pártok, hanem az egyház kihívásaira is érzékenyen reagált. A belpolitikai életben szinte egyhangú ellenzésre talált. Mindszenthy érsek egy 1948 februárjában a Szent István Akadémián tartott beszéde, amelyben a hallgatóságot a demokratikus államrend ellen kívánta hangolni. A nyomdászok (a Légrády, ma Zrínyi nyomda dolgozói)