Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)

II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok

séges, a stabilizációs politika csírájában magában hordozta a bérek és fizetések nivellálódását. Ez a nivellálódás hosszú távon egyes szakmák, így a nyomdaipari bérek relatíve alacsony szinten tartásával járt, mégis a stabilizáció hatására a nyomdászok fellélegezhettek. A könyvkötő szakszervezet küldöttközgyűlésének 1946. évi jelentése megállapította, hogy "a forintos munkabérek vásárlóértéke lehetővé tette, hogy a munkás háztartásában az üres vásárlókosár megteljen". A nyomdászok központi vezetősége hasonló megelégedéssel jelentette ki: "A forint munkabérek életbeléptetésétől vártuk mindannyian helyzetünk lényeges javulását. Reményeinken nem is csalódtunk, mert hiszen vitathatatlanul könnyebb lett megélhetésünk augusztus elseje után."

567 A nyomdászok bérét azonban már október végén módosítani kellett. Az ekkor érvénybe lépett kollektív szerződés szerint a kéziszedők, gépmesterek, nyomók, lehúzok és öntök bére 81-90 forint, a gépszedőké, rotációs gépmestereké, szedőgépszerelöké pedig 85-90,50 forint lett. A lapnunkások bérét 90,50 forintban állapították meg, s a tanulók fizetése 16-40 forintot tett ki hetenként. Csökkent a munkanélküliek száma is, s a segélyegyesület 1946 novemberétől már "békebeli nívóra" emelhette a segélyezési ágazatokat, beleértve a munkanélküli segélyeket is. A szervezett nyomdai dolgozók száma 1947-re már meghaladta a 13 ezer főt, s a munkanélküliek száma évi átlagban az 1945. évi 716 főről 272-re esett vissza. A munkaerőhelyzet tehát különös tekintettel a háborús pusztításokra, s a felszabadulást követő nehéz hónapokra - a magyar ipar átlagánál kedvezőbb képet mutatott, s kifejezésre jutott a munkanélküli pénztár mérlegében is: a tagdíjbevételeknek mindössze 14,76 százalékát kellett munkanélküli segélyekre kifizetni. A nyomdaipari dolgozók szakszervezetei az új kollektív szerződések megkötésénél mérsékletet tanúsítottak, s elfogadták a Szakszervezeti Tanács intelmét, hogy ne alkalmazzanak túl magas bértételeket, ne veszélyeztessék a forint értékének állandóságát. Később kiderült - és ezt nyíltan megmondták a nyomdászok vezetőségében megjelenő Kossá Istánnak -, hogy más szakmák nem tartották a mérsékletet kötelezőnek magukra nézve, és a megállapított bértételeken messze túlmentek. Az életszínvonal újabb csökkenésére az üzemekben ismét fellángolt a nyugtalanság. Az 1946. év vége felé meginduló bérmozgalom egybeesett a Peyer-memorandum nyilvánosságra hozatalával. Az akciók nem vezettek a nyomdai munkásság körében teljes sikerre. Sztrájk nem tört ki, ellentétben más szakmákkal, de a gazdasági és a politikai nehézségeket arra igyekeztek felhasználni a jobboldali szociáldemokraták, hogy a nyomdai munkásságot szembefordítsák a kommunista párt irányvonalával. Az SZDP jobboldalának legszélén elhelyezkedő Peyer-csoport bírálta a kommunista párttal való együttműködést, s a Szakasits Árpád vezette baloldal tevékenységét. A harci módszerek kérdései egyre nagyobb vitát váltottak ki, hiszen a párt egyes tagjai sok tekintetben osztották Peyer nézeteit, és a memorandumban - amelyet Valentiny Ágoston, Brumiller László, s még két nyomdász politikus, Győri Imre és Pozsgay Gyula is aláírt - az SZDP vezetőségének a XXXIV. kongresszus óta folytatott politikáját úgyszólván minden tekintetben helytelennek ítélték meg. A memorandumról a Szabad Nép dec. 17-én megállapította, hogy ezzel "lényegében harc kezdődött el a demokratikus erők és a jobbszárnyhoz tartozó csoport között". (A bejelentés a nagyközönségnek szólt, hiszen a harc már régen megkezdődött.) A Népszava is több ízben nyilatkozott a memorandumról, és - természetesen - a polgári