Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988)
II. Igazgatástörténet, fondismertetés, tanulmányok
lényegében a Szaktanács és az üzemi bizottság kezébe került. 1945.nyarán azonban jelentkezett az 1939. év előtti főrészvényes, Gombaszögi Frida, s arra kérte a Szaktanácsot, hogy ismerje el tulajdonjogát. A vele és jogi képviselőjével folytatott vita elhúzódása miatt Kossá István 1946 januárjában levéllel fordult Tildy Zoltánhoz, a kisgazdapárti miniszterelnökhöz, s emlékeztette arra a pártközi megállapodásra, amelyet 1945 nyarán az Athenaeum ügyében a szakszervezetek javára kötöttek. Nem sokkal ezután a Kisgazda Párt is - mint az ország legnagyobb tömegpártja - igényt jelentett be a nyomdára. Először Nagy Ferenc miniszterelnök kísérelte meg pártjának a nyomda megszerzését, majd ennek kudarca után Gombaszögi Frida követelésének támogatása mellett döntött. A volt tulajdonos kezdeményezte tárgyaláson a nyomdát egy negyven tagú küldöttség képviselte. Az ítélet meghozatala előtt elhangzott kórusban a nyomdai küldöttség viharszerű tiltakozása. A tiltakozást - hogy "nyomdát vissza nem adunk!" - több napilap is magáévá tette. A tulajdonjog gyakorlásának kérdésében az MKP mondta ki a végszót azzal, hogy követelésére Gordon Ferenc, kisgazdapárti pénzügyminiszter 1946. márc. l-re kénytelen volt összahívni az Athenaeum közgyűlését. A közgyűlés döntése alapján a nyomda feletti rendelkezést a Szaktanács kapta meg, és elnök-igazgatónak Kossá Istvánt választották. A Szaktanács képviseletében az igazgatóság tagja lett Vértes György, a Szakszervezeti Közlöny főszerkesztője, a kommunisták Aq a kisgazdák és a szociáldemokraták pedig egy-egy képviselőt delegáltak. y/ Összegezve a képet, a nyomdai munkások szakszervezeteinek újjászervezésére a kontinuitás, a termelésben és a politikai életben pedig a minőségileg új feladatok vállalása egyaránt rányomta a bélyegét. A szakszervezeti mozgalom egészét Kársai Elek elemzése szerint - a fentiek mellett - még két lényegescwonás is jellemezte: a szervezeti keretek bővülése és a decentralizáció. A nyomdai munkásoknál ez a két vonás azonban - mint láttuk alig érvényesült, és a könyvkötőknél tapasztalt nagyobb létszámemelkedés sem változtatta meg szervezetük kialakult kereteit. Az országos politika válságperiódusai is erősen rányomták bélyegüket a mozgalomra. A kollektív szerződések megkötésekor - épp az infláció fékezése érdekében - a munkáltatók és a munkavállalók érdekképviseletei a mérsékelt bér elvéből indultak ki. A gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulása miatt a mérsékelt bér politikája rövid időn belül súlyos ellentmondásokat szült. A minimális bérek a spekulációs árfelhajtás következtében már 1945 nyarán sem fedezték az alapvető szükségleteket, s a kollektív szerződések újbóli megkötése, illetve módosítása ellenére is egyértelművé vált, hogy betartatásuk sem menti meg az élelmiszerek beszerzésében a feketepiacra utalt tömegeket az éhezéstől. Az 1945 nyarán meggyorsuló infláció néhány jellemző mutatója, hogy ekkor már 800 pengőbe került egy kilogramm zsír, s a férfi és a női cipő ára 160-180-szorosára ugrott a békebelinek, s az arany ára - egyik jeleként a példátlan értékromlás képtelenségeinek - csupán 120-szorosa volt az 1938. évinek. A nyomdaiparban az inflációt is már figyelembe vevő júliusi minimális bérelőírások a berakónők és a segédmunkások számára 559, a rotációs ^pmestereknek 1017, a lapmunkásoknak pedig 1093-1105 pengőt biztosítottak, ami - összevetve az árakkal - komoly reálbér romlást jelentett. A nyomdai munkásság között a lapszedők munkája volt ugyan a legjobban fizetett, de 1945-1946 fordulóján már ók 2 /Sem voltak képesek egy heti fizetésükből egy liter étolajat vásárolni. Az élelmiszerek hiánya - akár
