Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

talmivá. A javítás, módosítás szándéka azonban már megvolt. Ennek további jeleként eltörölték a kötelező mezőgazdasági biztosítást, megszüntették a vetésterület szerkezetére vonatkozó mereven kötelező tervelőírásokat, s átmenetileg szüneteltették a tagosításokat is. Igyekeztek összehangolni az ipar és a mezőgazdaság fejlesztését, csökkenteni a kiáltó aránytalanságokat. 1956. október 1—1957. január 15. közt sok paraszt — a volt birtokos parasztság többsége — lépett ki a szövetkezetből, több mint 1 millió hold földdel. 1440 termelőszövetkezet és 485 tszcs oszlott fel, a kilépők száma 232 000 volt. Főként az 1955—56-ban kampányszerűen és adminisztratív módszerekkel létrehozott szövetkezetek bomlottak fel (ugyanakkor több mint 700 szövetkezet tagsága kitartott a közös gazdálkodás mellett). A szövetkezeti terület 40%-kal csökkent. Az állami gazdaságok területe viszont nem kisebbedett. Általában a parasztság tartózkodott a szélsőségektől: vetett, végezte az őszi-tavaszi munkákat. A nagygazda-birtokok helyreállítása pl. fel sem merült. A felosztott szövetkezetek egy része is már 1957 első felében újjáalakult; a szövetkezeti terület 35%-kal nőtt. (1957 január—május közt 1103 tsz és 456 tszcs alakult újra, 41 000-en léptek vissza.) A régebben működő, megalapozottabb, közös munkára is támaszkodó termelőszövetkezetek eleve nem a felosztást, hanem a vezetés javítását és termelői árkorrekciókat kívántak, amit a kormányzat igyekezett figyelembe venni. A megmaradt, ill. újjászerveződött szövetkezetek fokozott állami támogatásban részesültek (igaz, e támogatás alapja a mezőgazdaságtól elvont jövedelem egy része volt), árutermelésük növekedett. Sorra kapták az állami kedvezményeket is: gépállomási díjkedvezményt, beruházási lehetőséget központi eszközökből, jövedelemadó mérséklést, hitel visszafizetések elengedését, értékesítésnél nagyüzemi felárat. Bevezették a szövetkezeti nyugdíjat, igaz, összege még meglehetősen korlátozott volt), fizetni kezdték a tagság által bevitt föld után a földjáradékot. Ennek ellenére — mint azt az MSZMP KB 1958 decemberi határozata lerögzítette — a szövetkezetek általában még nem gyakoroltak erős vonzó hatást. Az egyénileg gazdálkodók még jobban megtalálták számításukat. 1957—1958 során fellendült — de csak átmenetileg — az egyéni gazdálkodás. 1957 nyarán az egyéni gazdák kezén volt a szántóföldek 71%-a. E földek — az 1949 óta tartó folyamat eredményeként — meglehetősen elaprózottak voltak: egy gazdára átlagosan 6 h. esett. Kevés volt tehát képes közülük fokozni az árutermelést. Többnyire elavult eszközökkel, alacsony színvonalon termeltek. 1957-ben még csak mutatkozott náluk némi beruházási kedv s a föld ára is megduplázódott, mégis: 1958-ban már látható volt a bővített újratermelésre való hajlandóság csökkenése. A szocialista társadalmi rend gyors konszolidációja láttán a parasztok érezték: sokáig nem tarthat az egyéni gazdaság túlsúlya. Ugyanakkor 1957 második felében lelassult a termelőszövetkezeti mozgalom, úgy tűnt, kimerültek tartalékai. A meglévő — főként állami tartalékterületen dolgozó, szegényparaszti — szövetkezetek megszilárdultak, termelésük növekedett, de 1958-ban már főként csak alacsonyabb típusú szövetkezetek alakultak. Fennállt a veszély, hogy a jelentős iparfejlődéssel éles szerkezeti ellentétben álló, stagnáló mezőgazdasági szint állandósul. A gazdaságpolitika tehát lépéskényszerbe került. Az elhatározott átszervezés ütemét, mikéntjét illetően kemény viták folytak. Jelzi ezt az, hogy Kádár János több ízben is szót emelt egyrészt a jobboldali passzivitás ellen (amely abszolutizálta az egyéni gazdálkodásban még kétségkívül létező fejlődési lehetőségeket), másrészt elítélte a türelmetlen, ön-