Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

paraszti adóemelést és adminisztratív eszközöket sürgettek, s az elszegényített parasztságot gyors ütemben kívánták szövetkezetbe tömöríteni. Programmá végül is a józan realitás érzéket tükröző középút lett. Az MSZMP vitákban újjászülető, a korábbi időszakokban időnként felmerülő pozitív gondolatokra is alapozó és tervezetként számos fórumon megtárgyalt, kiérlelt agrárprogramját részletesen az 1957 júliusi agrárpolitikai tézisek tartalmazták. A tézisek a felszabadulást követő időszakot sokoldalúan értékelve kiemelték a földreformot és a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek megjelenésének pozitívumát, majd utaltak az MDP vezetésének jobb-, ill. baloldali hibáira, a mezőgazdasági termelő erők fejlesztésének elhanyagolására, aminek következtében a termelés messze elmaradt a követelményektől. Az MSZMP a párt fő falusi bázisaként a termelőszövetkezeti parasztságot, a mezőgazdasági munkásokat és félproletárokat (a mezőgazdasági munkásokkal és félproletárokkal elsősorban leendő nagyüzemi munkásként számolt) határozta meg, nem feledkezve meg arról, hogy a középparasztságot is meg lehet, sőt meg kell — türelemmel és fokozatosan — nyerni a szövetkezeteknek, ha a szövetkezetek többet nyújtanak tagságuknak az egyéni gazdák életszínvonalánál. A kulákok elvett földjeinek visszaadásáról természetesen nem lehetett szó, de számukra is lehetővé kívánták tenni a zaklatásmentes munkát, amennyiben nem kerülnek összeütközésbe a társadalmi renddel. A termelés fejlesztésének irányaként a belterjességet jelölték meg a tézisek, amihez több és célszerűen felhasznált beruházást ígértek. A nagyüzemi átszervezést nem öncélként, hanem eszközként tekintették; a cél a mezőgazdasági termelő erők állandó növelése lett. A szocialista átszervezés fő útjaként kijelölt termelőszövetkezetek mellett hangot kapott az egyszerűbb társulási formák támogatása is. A nagyüzemi gazdálkodás szempontjából alapvető jelentőségű tagosításoknál a tézisek a többségi elvet és a kártérítés elvét ismerték el. A tézisek, majd a termelőszövetkezetek megszilárdításáról hozott határozat a belterjesség mellett nagy súlyt helyezett a termelés (beleértve az egyénileg gazdálkodók termelését is) biztonságára. Szó sem volt azonban az egyéni gazdaság programszerű konzerválásáról. Az állami támogatás messzemenően preferálni kívánta a szocialista szektort. A termelés növekvő biztonsága szinte azonnal megmutatkozott: 1957-ben (igaz. az időjárás is „besegített") a világháború előtti termelést meghaladó eredményt ért el a mezőgazdaság, amit 1958—1959-ben tartani tudott. Az átállás természetesen nem mehetett zökkenő nélkül. Eltörölték tehát a beszolgáltatást, azonban rövidesen 10%-kal csökkentették a felvásárlási árakat. Az agrártermékek értékesítési árszintje összességében ll°V-kal nőtt, amit azonban majdnem egészében elvitt az adó-, ill. iparcikk-áremelés. Az 1957. évi jó termés után ismét 10—15%-kal csökkentették a felvásárlási árakat; majd 1958ban újabb 7%-kal. A parasztság így is elégedettebb lett: a termelés (a beszolgáltatás és az erőszakos termelőszövetkezet-szervezés megszűnésével) biztonságosabb, a falu élete nyugodtabb lett. Az árpolitika csak lassan változott. Továbbra is volt agrárolló. A mezőgazdasági átvételi árak gyengén ösztönöztek a termelésre, az árak funkciója továbbra is — ha csökkenő mértékben is — a jövedelemelvonás volt. Ennek megfelelően a szövetkezeti tagság jövedelmét emelni s a nagyüzemi gazdálkodást fejleszteni önerőből nem volt lehetséges. A kötelező beszolgáltatást az értékesítési szerződéskötési kötelezettség váltotta fel; a főként adminisztratív kényszer helyébe gazdasági megszorítások léptek. Az eleinte formai változás az 1960-as évek során fokozatosan vált tar-