Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

megosztását, mint a visszautasított tervezet, az állami hivatal és az állami vállalat közötti jogkörátadás. Miután a Jóvátételi Hivatal bekebelezte az IKART jóvátételi részlegét, majd a munkaközösségek feladatainak nagy részét is az államapparátus vonta magához, következetlenség lett volna az Árucsereforgalmi Intézet érintetlenül hagyása. A változásra 1947 közepén került sor. A Gazdasági Főtanács 1947. július 23-án vonta vissza a Magyar Árucsereforgalmi Intézet Rt. jóvátételi megbízatását, és bízta meg a Jóvátételi Hivatalt, hogy a mezőgazdasági termények, termékek, élő állatok, állati termékek szállítására szövetkezetekkel, kereskedőkkel közvetlen megállapodásokat kössön, a megállapodások teljesítését pedig közvetlenül irányítsa és ellenőrizze.

44 Míg az Árucsereforgalmi Intézet (és az IKART) 1945-ös megbízatásakor még uralkodó szemlélet volt a különböző típusú intézmények funkcióinak elhatárolása, az államigazgatási szervek igen szűk keretek között végeztek csak termelésirányító munkát, addig 1947-re alapvetően megváltozott a helyzet. A Gazdasági Főtanács titkársága a következőkkel érvelt:

45 az Árucsereforgalmi Intézet csupán közbeiktatott szerv a Jóvátételi Hivatal és a szállítók között. „Űgy látom — írja Vas Zoltán —, hogy azokat a feladatokat, amelyeknek elvégzésére a jóvátételi szállításokkal kapcsolatban a részvénytársaság kötelezett, legalább azonos hatásfokkal közvetlenül a Jóvátételi Hivatal is elvégezheti. Ez esetben teljes összegében megtakarítható lenne a részvénytársaságot illető ez idő szerinti 0,3% jutalék, és ezen felül feltétlenül biztosítható lenne a lebonyolító szervekkel a lehető legelőnyösebb megállapodások kikényszerítése, ami úgy az egységárakban, mint költségekben, szállítmányozási kiadásokban jelentős megtakarítás formájában jutna kifejezésre." (kiemelés tőlem — P. I.) Ha az állam feladata csupán a pillanatnyilag legelőnyösebb megoldások kikényszerítése, akkor valóban hatékonyabb a feladatokat igazgatási és nem hagyományos gazdasági eszközökkel megoldani. A jóvátétel teljesítése eleve igen jelentős irányításba hajló államigazgatási beavatkozást igényelt, de ezen a kereten belül a folyamat igen gyorsan haladt az érdekeltségre épülő szisztéma felől a direkt utasításokra, a kikényszerítésre épülő megoldás felé. 1945 júniusában Knob Sándor — mint idéztük — még szerette volna, ha a gyáripart kizárólag üzleti és nem hatalmi eszközökkel serkentik a jóvátételre. 1946 márciusától már egyértelmű volt: a jóvátételt teljesíteni csak hatalmi eszközök igényebvételével lehet. A gazdasági érdekeltség szerepe másodlagos lesz. Ezt az MKP koalíciós partnerei kényszeredetten, de jobb megoldás hiányában tudomásul is vették. Az állam azonban ekkor még jelentős részben vállalatokon keresztül tartotta a kapcsolatot a gyáriparral, így megmaradt a hagyományos intézményi struktúra, megmaradt az a látszat, hogy csak a gazdasági helyzet és a jóvátétel miatti kényszermegoldásokról van szó. Ez az illúzió — ha egyáltalán létezett a gyáripar számottevő köreiben — hamar megszűnt, hiszen miközben a legjelentősebb üzemek állami kezelésbe kerültek, igen rövid idő alatt államigazgatási szervek, hatósági joggal rendelkező intézmények léptek az állami megbízásból dolgozó vállalatok helyébe. Ugyanaz a hatóság, amely az állam szempontjait volt hivatva képviselni, a jóvátétel területén ,,ha már úgyis foglalkozik ezekkel az ügyekkel" alapon, megkapta az addig csak felügyelt, ellenőrzött feladatokat is. Ez már más volt, mint az anyaggazdálkodással, árszabályozással, banktechnikával (klíringrendszer) biztosított indirekt behatolás a termelés szféráiba: ez már azt jelentette, hogy az államapparátus, az államigazgatási szervek