Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

Szakigazgatási téren a tanácsi osztályok a megfelelő minisztériumok, az általános közigazgatás terén viszont a tanácsi végrehajtó bizottságok irányítása alatt álltak, önállóságuk vajmi csekély volt. A minisztériumok utasításai, jelentés követelései, adatkérései egymást követték, igencsak igénybe véve a mezőgazdasági osztályok személyzetét. Anyagi eszközökkel önállóan nem rendelkeztek, kisebb, helyi jellegű kiadásaikat is a minisztériumok hagyták jóvá és utalták ki. A tervet felülről szabták ki a tanácsokra, melyeknek csak önállótlan végrehajtási joguk volt. Apró gépezetek voltak a centralizált közigazgatási hálózatban. Nem felejtkezhetünk meg arról, hogy a tanácsok a személyi kultusz virágzása, a voluntarista társadalom- és gazdaságszervezés idején alakultak meg. A megalakuló tanácsok (megyei és járási szinten a Népfront küldte a tanácstagokat, s csak községi szinten, a megyei és járási tanácsok kiépülte után bonyolítottak le választásokat) törvény szerint az országgyűlés, ill. az Elnöki Tanács, ténylegesen azonban a kormány, sőt leadott hatáskörében a Belügyminisztérium irányítása alá kerültek. A tanácstestületek két ülése közt a végrehajtó bizottságok gyakorolhatták a tanácsok jogait is; a tanácsüléseket pedig mindig a végrehajtó bizottság elnöke vezette. Mindez annyit jelentett, hogy a tanácsok, mint államhatalmi-néphatalmi szervek az államigazgatási apparátus irányítása alá kerültek. S miként az MDP III. Kongresszusa megállapította: a tanácsoknál gyengén működött a demokratikus centralizmus, a túlméretezett, túlkoncentrált közigazgatási és szakigazgatási apparátus túlnyomóvá vált. Párhuzamosan a szaktárcák dekoncentrált, a tanácsi szakigazgatási szervektől függetlenített apparátusa is egészségtelen mértékű hatáskört biztosított magának. A minisztériumok — s így az FM is, a Begyűjtési Minisztérium is — gyakran és részben okkal érveltek azzal, hogy a tanácsapparátusban, főként alsóbb szinten kevés a képzett szakember, ill. a rátermett ügyintéző. Ebben azonban szerepet játszott pl. a nemzeti bizottságok már említett háttérbe szorítása, a faluval szemben egyre erősebb kormányzati bizalmatlanság, s a mezőgazdaság központi megítélése: sok szervező munkára, jó tömegkapcsolatok kialakítására alkalmas ember állt félre 1947/48 után, s a tanácsok megalakulását már a lakosság csekély érdeklődése kísérte. Az irányító szervek ismételt ígérete gyakorlott, képzett káderek „leadására" a tanácsokhoz 1953—54-ig papíron maradt. A helyzeten csakis a tanácsi apparátus káderhelyzetének javítása, s párhuzamosan a minisztériumok túlközpontosított ügykörének decentralizálása, a tanácsok önállóságának és felelősségének fokozása segíthetett. 1953—1956 közt történtek is erre lépések, főként az 1954-es második tanácstörvényt követően, melyek azonban többnyire formálisak voltak és a lényegen alig változtattak. Jó rendeletek születtek — pl. a megyei, járási mezőgazdasági szakigazgatási szerveket 1954-ben a tanácsok mezőgazdasági osztályai alá rendelték —, de az egyszer pozícióba került bürokrácia nem engedett, s a gyakorlatban csak keservesen tört utat a decentralizáció, a központi apparátus csökkentése, az alsóbb szervek önállóságának fokozása. A lényeg döntően még nem változott, de egyre inkább hangot kaptak pozitív igények; így egyre többen emeltek szót az államhatalmi szervek tekintélyének erősítése érdekében, s így a tanácstestületek országgyűlési, ill. Elnöki tanácsi irányítása mellett sokan szorgalmazták, hogy a tárcák ne építhessenek ki a tanácsoktól független ágazati apparátusokat. A valóságban egyelőre annyi történt, hogy a tanácsok felügyeletét a Belügyminisztériumtól a Minisztertanács vette át, majd az új tanácstörvény megszüntette a gyakorlatot, miszerint a