Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

II. Igazgatástörténet, fondismertetések

1944—45 fordulóján a felszabaduló területeken á szétesett önkormányzati és szakigazgatási szervek teendőit demokratikus népi szervek, a nemzeti bizottságok látták el öntevékenyen. A nemzeti bizottságok alapjául szolgálhattak volna a társadalmi önigazgatás, tényleges önkormányzat jegyében alulról felfelé kiépülő közigazgatásnak. Az Ideiglenes Kormány s a mögötte álló koalíciós pártok azonban a koalíciós időszaknak megfelelőbb kompromissziv módon nem a tanácsokhoz hasonló forradalmi szervek, hanem a régi közigazgatási rendszer helyreállítása mellett döntöttek. Újjáépültek tehát — némi változással — a régi közigazgatási szervek, melyek személyi állományának 90%-a már a háború alatt is szolgált: a közalkalmazottakat igazoló bizottságok működése nem váltotta be a reményeket. A személyi változások főként a vezető posztokon történtek. A nemzeti bizottságok kiszorultak a közigazgatásból s az államhatalmi teendők ellátásából is. Az Ideiglenes Kormány — ígérete szerint — ideiglenes jelleggel élesztette fel a régi közigazgatást. A koalíció valamennyi pártja programba vette a közigazgatási reformot, a közigazgatás demokratizálását, a decentralizációt, ill. az önkormányzati szervek hatáskörének bővítését. Az MKP III. Kongresszusán pl. határozottan követelte a közigazgatási reformot, az igazgatás népközeibe vitelét s a gyors ügyintézést. Az MKP pozíciói egyébként 1945—47 közt a végrehajtó hatalomban voltak meghatározóak, s így a párt a közigazgatás és szakigazgatás terén törekedett távlati céljának, a proletárdiktatúrának megfelelő demokratikus centralizmus felé. Vele élesen szemben állva a Kisgazdapárt a polgári parlamenti demokrácia hatalmi s végrehajtó szervezetének hiánytalan kiépítését szorgalmazta. Így meg-megújuló kisgazda követelés volt a törvényhatósági választások, községi választások megtartása, az országgyűlés — az 1945-ös választások utáni, kisgazda többségű országgyűlés — jogkörének helyreállítása s párhuzamosan a végrehajtó hatalom kisgazdák javára történő újraosztása. Az MKP vezette baloldal azonban — leküzdve 1946—47 folytán több éles kormányzati válságot — visszaverte a támadásokat. A hatalmi harc kimenetelének, ill. másfelől a súlyos gazdasági helyzetnek (amely a stabilizációs időszakban erősen igényelte az állami szervek, a végrehajtó hatalom gyakori és hatékony beavatkozását) megfelelően fokozódott tehát a végrehajtó szervek túlsúlya az államhatalmi szervekkel, ill. a szakigazgatási szervek nagyobb súlya az általános közigazgatási szervekkel szemben. Jól jelezte a folyamatot a kormányzat ismételt és széles körű felhatalmazása a rendeleti kormányzásra. A szakigazgatási szervek hálózata bővült és differenciálódott. A szakigazgatási ügyeket a szaktárcák és dekoncentrált szerveik intézték, utóbbiak hatósági jogköre szélesedett, miközben az önkormányzatok szerepe másodlagos lett. Így volt ez a mezőgazdaságirányítás területén is. A mezőgazdasági termelés mindig sok, kisebb-nagyobb gazdaságban folyt, a felszabadulást követő földreform pedig alapvetővé tette a kisüzemek szerepét. A szakigazgatásnak — ha hatékony akart lenni — minden egyes termelési ágazatban, az ésszerű munkamegosztás jegyében együttműködve az általános közigazgatás szerveivel, el kellett érnie a termelő egységekig. Ez eredményezte meglehetős differenciáltságát, vertikális tagoltságát. A mezőgazdasági irányítás tágabban értelmezve három terület irányítását, illetve összehangolását öleli fel. Végeznie kell a termelés szervezését, befolyásolását, irányítását (földművelésügyi szakigazgatás); a terményfelvásárlás, beszolgáltatás, készletgazdálkodás, azaz a közélelmezés országos megszervezését (közellátási-élelmezésügyi szakigazgatás), és a mezőgazdasági termékek ipari