Káposztás István: Új Magyar Központi Levéltár Közleményei I. (Budapest, 1982)

I. Levéltártani kérdések

lel megvalósuló beruházások iratai megőrzendők, a helyi forrásból finanszírozottak nem. A fentiek ellen tulajdonképpen két érdemi ellenérv szólhat. Az egyik szerint nehéz elbírálni, hogy hol őrizzék meg a beruházási iratokat, illetve hol ne. Ezzel szemben érvként hozható fel, hogy a levéltárosok amikor az irattári terveket véleményezik kb. 10 éve döntenek ilyen típusú ügyekben. A másik lehetséges ellenérv, hogy a beruházási ügyek megőrzésre kerülő dossziéival számottevő mennyiségű ún. nem történeti értékű irat is levéltárba kerül. Itt azzal lehet érvelni, hogy valamilyen módon minden irat forrás lehet az utókor számára. Ha már szisztematikusan megsemmisítik az összes pénzügyi és ún. napi ügyviteli iratot, itt legalább talál majd a jövő generáció útielszámolásokat, számlákat reprezentációs kiadásokról stb.-t. (Egyébként is csak nagyon bizonytalanul állapítható meg egy beruházási dosszié tartalmánál, hogy mi minősül történeti szempontból értéktelennek.) A tervtárakban, dokumentációkban őrzött anyagok problémája önmagában is többrétű. Ha egy tervező intézet elkészíti egy létesítmény tervrajzát, annak pausz rajzait megőrzi saját tervtárában, másolatait megküldi több példányban a beruházónak. A beruházó néhány példányt továbbküld a kivitelezőnek, legalább egyet a területileg illetékes építésügyi hatóságnak stb. Minden felsorolt és fel nem sorolt szerv rendelkezik tervtárral, dokumentációval, ahol elhelyezi a terv egy példányát, azzal a szándékkal, hogy azt az idők végezetéig megőrizze, mert különböző okok miatt még „szükség lehet rá". Egyrészt levéltárosi szempontból problémát jelent, hogy sok helyen őrzik ugyanazt. Egyszerűnek tűnik a megoldás: Őrizzék a tervrajzokat egy helyen. Igen ám, de hol? A tervező, beruházó, kivitelező — jogosan — nem bízik abban, hogy ha évek múlva szüksége lesz valamiért egy tervrajzra, azt máshol megkapja. Gondoljuk csak meg milyen nehézségeket jelenthet, ha beruházó mondjuk három vagy négy tervezővel terveztet valamit és nincs meg a komplett terv a saját tervtárában. Nyilvánvaló, hogy a levéltárnak kell eldöntenie, hogy honnan veszi át a terveket. Ez viszont összehangolt munkát kíván egyrészt az egyes levéltárakon belül, másrészt a területi és központi levéltárak között. A tervezők és beruházók egy része tudniillik az UMKL gyűjtőkörébe tartozik, a kivitelezők zöme viszont a területi levéltárakhoz. Egyszerűnek tűnik kimondani: a levéltárak — mondjuk — csak a tervezőktől vegyenek át tervrajzokat, a beruházók, kivitelezők őrizzék tervtárukban amire úgy érzik szükségük van. Igen ám, de magyarországi beruházók, kivitelezők sokszor dolgoznak külföldi tervek alapján, olykor külföldön, olykor itthon. Sőt: gyakori, hogy külföldi kivitelező, külföldi tervek alapján Magyarországon épít. Foglalkozni kell azzal a problémával is, hogy a komplett tervrajzgyűjtemények számtalan részletrajzot is tartalmaznak, olyanokat, amelyeket elvileg selejtezni lehetne. De mikor, és milyen módszerrel? Itt hasonló a probléma, mint a beruházási iratoknál. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy akadjon olyan tervező intézet, ahol a tervek elkészítése után 15 évvel (a levéltári átadás előtt) külön válogatják az ún. történeti értékű tervrajzokat és a selejtezhetőket. Felvetődhet, hogy a tervrajzokat, miként az egyéb iratokat is, irattári tételszámmal kellene ellátni, így a selejtezés bármikor mechanikusan elvégezhetővé válna. A gyakorlatban ez elképzelhetetlen. Egyszerűen nem lehet az irattári tételek tartalmát úgy meghatározni, hogy azok alapján a „történeti értékű" tervek el-