Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342 - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 5. (Budapest, 2014)

I. Bevezetés

I. Bevezetés

Palatinus vocatur ille, qui est iusticiarus in toto regno. („Azt nevezik nádornak, aki az egész országban az igazságszolgáltatás feje") Ezt a lakonikus tömörségű jellemzést 1308-ban írta le a Kelet-Európát bemutató Descriptio Europae Orientalis című munka ismeretlen, de a magyar viszonyokat jól ismerő szerzője.1 Ha nem igazságszolgáltatási, hanem politikai szempontból akarnánk jellemezni a tisztséget, akkor azt mondhatnánk, hogy a nádor a magyar intézményrendszerben a legmagasabb, király után következő, (általában) nem dinasztikus főméltóság. Az intézmény Szent István korától kezdve egészen 1848-ig aktívan létezett, és hivatalosan 1867-ben sem törölték el, csak bizonytalan időre elhalasztották a nádorválasztást (1867. évi VII. te.). Viselői legtöbbször az ország legbefolyásosabb politikusai közül kerültek ki, és nem egyszer aktívan is alakították a történelmet.

Mindezek ellenére a nádori méltóságnak viszonylag kevés átfogó krónikása akadt, és a történettudomány művelői legtöbbször csak egy-egy részletkérdésre, avagy a nádorok életrajzára koncentráltak. A 17-18. században, a kor stílusának megfelelően archontológiai és életrajzi névsorokat állítottak össze a történetírók. A legelső ilyen munka 1659-ben került ki egy német nemzetiségű győri ciszterci szerzetes és teológus-historikus, Caspar Iongelinus tollából.2 A 18. századi jezsuita történetírói iskolához jó néhány latin nyelvű nádori életrajzgyűjtemény fűződik (némelyiket verses formában is „továbbfejlesztették", veretes disztichonokban szólaltatva meg az életrajzokat).3 Ez a stílus napjainkig továbbélt, főként az ismeretterjesztő művekben,4 és ebből a szemléletből nőttek ki az archontológiai munkák is, amelyek során egyre pontosabb névsorokat állítottak össze. A 19. század első felében Fejér György többször is mellékelt listákat a különféle egyházi és világi tisztségek betöltőiről, így a nádorokról is.5 A reformkor híres régiséggyűjtője, Czech János (aki Fejér György Codex Diplomaticusának is munkatársa volt), 1848-ra szintén elkészítette a nádorok jegyzetekkel ellátott pontosabb rendjét, ám munkája kéziratban maradt,

1 Latinul: Descriptio 51. Magyarul: Károly emlékezete 75. (Borzákné Nacsa Mária ford.) A szerzőt Andreas Hungarusszal azonosította: Nacsa: Descriptio 86-97. A magyar viszonyokban való jártasságáról, és a műben előforduló nyelvi hungarizmusokról lásd még uo. 70-71., 87-88.

2 Iongelinus: Catalogus palatinorum 152-165.; vö. Szabados: Előidő-szemlélet 103-105.

3 Muszka: Palatium; Schmitth: Palatium (több kiadással); Babai: Palatini.

4 Ezek közül jól használható, és modern szakirodalmi munkákon alapul: Markó: Főméltóságok 213-260.

A leginkább teljes: CD VII/2.279-282.

5