Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342 - Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam 5. (Budapest, 2014)
II. A tisztség eredete és az első nádorok
II. A tisztség eredete és az első nádorok 31 tisztségek száma alapján elméletileg lehetséges volna,144 de ezt annak tudhatjuk be, hogy a világi tisztségviselőkre vonatkozó fő forrástípus, az okleveles tanúnévsor, kezdetben ténylegesen tanú-sor volt, tehát csak a személyesen jelenlévőket írták bele.145 És mivel a világi tisztviselők soha nem tartózkodtak teljes számban a király környezetében (ez még a királyi udvarhoz kötött nádorra is vonatkozott,146 az ispánokra pedig különösen), ezért nem is kerülhettek be teljes számban a signum-sorokba. Thoroczkay Gábor elgondolása ugyan semmissé is tenné ezt a problémát, hiszen ő nem párhuzamos, hanem egymást váltó méltóságviselést feltételezett, de ne felejtsük el: sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet az elgondolást, mert ez az elmélet is az egyetlen vonatkozó forrás (a Gellért-legenda) felülbírálásával jár. Hiszen - miként Thoroczkay is utalt rá - a legenda szerint a két tisztség viselése lényegében egybeesett. Csanád nádori titulusa legalább annyira bizonytalan lábakon áll, mint Ceba comesé. Összességében a következőket mondhatjuk. A nádori hivatal Péter első uralmának végén, 1041-ben már biztosan létezett, de erősen valószínű, hogy a tisztséget Szent István hozta létre, mert furcsa lenne, ha a frank-bajor mintára kiépített udvarszervezetének éppen az egyik fontos elemét ne vette volna át valamilyen formában. A létrehozott tisztség latin neve comes palatii lehetett (hogy magyarul mi volt a megnevezése, és a nádorispán szó már kezdettől fogva megfelelője volt-e, arról semmilyen információnk nincs).147 Mivel semmi jel nem utal rá, hogy a nádor funkciójában továbbélt volna valamilyen korábbi tisztség, ezért a hivatalt egy tisztán nyugati mintára létrejött funkciónak foghatjuk fel. Feltűnő ugyanakkor, hogy amikor a magyar nádorispán hivatalának egyes elemeiről információkat nyerhetünk (ez az időszak a 11. század második fele, 12. század eleje), akkor a feladatai nem egyeznek pontosan a nyugati palotagróf funkciójával. A tisztség eredete tehát nyugati, ám amivé vált, az már a 11. század második felében is sajátságosán magyar volt. Hogy az eltérés már kezdettől fogva létezett-e, vagy a későbbi évtizedek hivatali átalakulásának eredménye, nem tudni. III. Béla 1192-ben kelt oklevelében található Mog nádor kapcsán: „Mog Palatino Comite et eodem Bachyensi" (ÁÚO VI. 184.). 144 Vö. Zsoldos: Árpádok és alattvalóik 125. 145 Jól mutatja ezt pl. az 1055. évi tihanyi alapítólevél szövege: az oklevél megpecsételése után „híveinknek megerősítésre átadtuk" (ÍFMT 23. - Piti Ferenc ford.). Százdi alapítólevélben a tanúnévsor után: „Miután ezen tanúk pedig az én mondott vagyonomról tanúbizonyságot tettek..." (ÍFMT 41. - Piti Ferenc ford.); László 1091-es Somogy vári alapítólevelében: „Tanúk, akik vele együtt megjelentek..." (ÍFMT 138. - Kiss Gergely ford.). Kristó Gyula 1192-től számolt azzal, hogy már a távollévőket is következetesen odaírták a méltóságsorokba (Kristó: Széttagolódás 111.). 146 Vö. László III/3. te., amely a birtokára hazatérő nádorispánról szól. 147 Mint láttuk, a szó magyar megfelelője a 14-15. sz. fordulójánál hamarabb nem bukkan föl, mellesleg az „ispán" szó sem adatolható a 13. sz. második felénél korábbról (TESZ II. 239.). Tény ugyanakkor, hogy ezek a hivatali elnevezések meglehetősen konzervatívak szoktak lenni.
