Sípos Antalné: Az államosítás előtt működött élelmiszeripari vállalatok repertóriuma (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 24. Budapest, 2006)

BEVEZETÉS

törvény megszüntette a kiviteliadó-visszatérítést.

7 Az állam ezen kívül is számos módon segítette a magyar cukornak az előrejutását a világpiacon; szállítási kedvezményeket, kiviteli prémiumokat biztosított. Ezekben az években létesültek a 20. században uralkodóvá váló ipari cukorgyárak. Az 1880-as évek végén, 1890-es évek elején alakult 21 cukorgyár közül tizenöt három tőkés csoport kezében volt: a Patzenhoffer családé volt az ácsi, a nagycenki és a petőházi gyár, a Magyar Altalános Hitelbank, a Creditanstalt Bankverein, a (német) Bleichröder Bankház és a Stummer család kezében a szerencsi, a nagytapolcsányi, a botfalvi, a mezőhegyesi és a kaposvári gyár, a Hatvany-Deutsch család kezében pedig a sárvári, a hatvani és az oroszkai gyár. Magyar cukrot 1870-ben szállítottak először nagyobb mennyiségben külföldre. A cukoripar is egyre növekvő mértékben az exportra épített, a világpiacon azonban akadályba ütközött ez a törekvés. A gyarmati cukor (nádcukor) versenyképességének védelmében Anglia tiltakozott a kiviteli jutalmak rendszere ellen, és a jutalommal azonos nagyságú vám bevezetését helyezte kilátásba. Az 1902-ben megszületett brüsszeli konvencióban a résztvevő országok - köztük Magyarország - kötelezték magukat a kiviteli jutalom rendszerének megszüntetésére.

8 A kivitel csökkenését az exportárak alacsonyan tartásával akadályozták meg, amit a hazai áremelésekkel ellensúlyoztak. Árrögzítő megállapodásokat már 1888-tól kötöttek egymással a cukorgyárak, az 1890-es években pedig több kartell is alakult. A brüsszeli konvenciót követően a cukorkartell megújult, és ez a hazai cukorárak folyamatos, egészen 1910-ig tartó emelkedését eredményezte. Ezzel szemben nőtt az export, nemcsak Európába, hanem az USA-ba, Indiába és Japánba is. A 19. század végén még elkülönült a nyerscukorgyártás és a finomítás, a nagy gyárak azonban a 20. században már vertikális üzemeket építettek ki. A cukorgyáraknak nemcsak egymással kellett megküzdeniük, hanem a répatermesztőkkel is. Répaszükségletük egyharmad részét saját gazdaságaikban termelték meg, de mindvégig rászorultak a gazdálkodókra. A répatermelök szintén kartellbe tömörültek az átvételi árak magasan tartása érdekében. Ennek ellenében a gyárak létrehozták a cukorrépa rajonírozási kartelljét, felosztották egymás között a termesztő területeket. Ellenlépésként 1908-ban megalakult a Cukorrépa-termelök Országos Szövetsége. 1912-ben a cukorgyárak rajonírozási kartellje megbukott, az átvételi árak ettől kezdve a termelők javára alakultak. Az árverseny addig folytatódott, mígnem 1917-ben a megtermelt cukorrépa mennyisége a háború előttinek negyedrészére esett vissza. A trianoni békeszerződés után a korábbi 29 cukorgyárból tizenkettő maradt az országban: Sárvár, Petőháza, Nagycenk, Ács, Ercsi, Kaposvár, Hatvan, Selyp, Szolnok, Szerencs, Sarkad és Mezőhegyes üzeme. A megmaradt gyárak sem tudták kihasználni túlméretezett kapacitásukat. Ennek ellenére 1923-ban a Leipziger Vilmos cég termőterület nélkül cukorgyárat létesített Óbudán. 1920-ban az állam megszüntette a cukorgyárak szabad értékesítési jogát. Már a háború idején, 1916-ban az akkor alakult Cukorközpont zár alá helyezte a készleteket, szabályozta az elosztást, bevezette a jegy rendszert. 1921-ben a Cukorbizottság értékesítette a gyárak termékeit, szabott árakon. 1921 júniusától a kormány ismét engedélyezte a szabad forgalmat, de fenntartotta jogát arra, hogy beleszóljon a cukorár megállapításába. Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter ugyanakkor devizahiányra hivatkozva átmenetileg megtiltotta az olcsó külföldi cukor importját. 1921 őszén a cukorgyárak érdekvédelmi szervezeteként megalakult a Cukorgyárak Bizottságának Ügyvivősége, amely a cukor-egyedárusítási jogot a Magyar Általános Hitelbankra ruházta. Kivételt képezett a Patzenhoffer-csoport (Ács, Ercsi, Petőháza, Nagycenk) és a selypi gyár, amely nem mondott le az önálló értékesítés jogáról, bár kötelezte magát a kartellárak betartására. A kartell szilárdan működött; nemcsak a cukor és a melasz eladási feltételeit szabályozta, hanem a répavásárlási egyezményeket is oly módon, hogy az átvételi árakat alacsonyan tartotta. A cukor behozatali vámjának emelésével 1922 végén, 1923 elején még sikerült a belföldi árakat magasan tartani, de 1923-ban a világpiaci árak olyan mértékben visszaestek, hogy még a védővámok sem akadályozták az importot, ami maga után vonta a belföldi árak csökkentését. A gyárak bevétele 30%-kal csökkent. A jövedelemkiesés pedig felszínre hozta a kartellen belüli ellentéteket. Ehhez járult a Leipziger-féle „botrány". A szeszgyárak és a cukorgyárak közötti megállapodást - miszerint a cukorgyárak nem létesítenek szeszgyárat, a szeszgyárak pedig nem létesítenek cukorgyárat - a szeszgyártó Leipziger cég megszegte. Formálisan szeszgyártásra kötött répaszerződést, és 1923-ban hozzálátott cukorgyárának felépítéséhez. A kartell 1924-ben felbomlott, de még ebben az évben újjáalakult, és a Leipziger cég kivételével az összes hazai cukorgyárat magában foglalta. A magyar cukor világpiaci helyzete nem volt kedvező. A háború után a nádcukor- és a répacukor-termelő országok versenyéből a nádcukortermelők kerültek ki győztesen, mivel a gyarmatokon évekig jó volt a termés. A magyar gyárak számára viszont elengedhetetlen volt a világpiaci jelenlét, ami fennmaradásuk feltételét jelentette. Ismét a belföldi árak felemelése tette lehetővé az exportárak csökkentését. A hazai cukorgyárak drágán termeltek, és a magyar répából kevesebb cukrot tudtak kivonni. A termelés csökkentésére irányuló törekvésük ellensúlyozására az 1931. évi XIX. törvény újból létrehozta a Magyar Cukorrépatermelők Országos Szövetségét, de a tenne léscsökkentést ez sem tudta megakadályozni. A túltermelési válság kezelésére a világ cukorérdekeltségének képviselői 1931. május 9-én megkötötték az ún. Chadbourne-egyezményt, amely szerint a gyárak a termelökkel csak meghatározott mennyiségű répa átvételére köt7 /888. évi XXIII. törvénycikk a czukoradóról. 8 Ez volt az első olyan nemzetközi egyezmény, amelyben Magyarország külön országként szerepelt, és nem az Osztrák-Magyar Monarchia részeként.