Pusztainé Pásti Judit: Az államositás előtt működött kereskedelmi vállalatok repertóriuma (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 22. Budapest, 2006)

BEVEZETÉS

kek behozatalát. 1933 elején Magyarországon külön kormányengedélyhez kötötték a külföldi ipari készáruk behozatalát. A kontingentális rendszer keretében központi előírás alapján határozták meg, hogy az egyes cikkekből mekkora mennyiség behozatala engedélyezhető. A kötött devizagazdálkodáshoz kapcsolható a valutafeláras rendszer életbe léptetése is. A kezdetben árucikkenként megállapított állami támogatás a kivitt árukért 20-50% felárat biztosított, így a magyar áruk versenyképessé váltak külföldön. A Magyar Nemzeti Bank nem a hivatalos árfolyamon váltotta be a külföldi devizákat, hanem Magyarország, Románia és Jugoszlávia esetében valutaleértékeléssel 30-40%-kal alacsonyabb árfolyamot alakított ki. Ezzel fokozták a termékek versenyképességét, hiszen a külföldi vásárló ugyanannyi devizáért 3040%-kal több nemzeti valutát kapott. 1935-től a felárrendszert állandó kulcsokat megállapítva az egyes valutákhoz kötötték. A szabad devizájú sterlingblokk országai - Anglia, Franciaország, Svájc, Belgium - valutáira a legmagasabb, 50%-os felárat alkalmazták. A valutaleértékelés másik pozitív hatása az volt, hogy ugyanennyi százalékban drágította az importot, így a fel árrendszer megemelt vámként működött. A pénzügyi szanálást szolgáló intézkedések talán leghatékonyabb formája volt az áttérés a klíring-elszámolásokra. Ez a kétoldalú szállítások keretén belül működő protekcionista rendszer a külkereskedelem állami felügyelete mellett a kölcsönös áruszállításoknál devizát csak a különbözet kiegyenlítésénél számolt el. 1933 után Közép- és Kelet-Európában Németország kötött klíring alapon kereskedelmi egyezményeket. A rendszer sikerét jelzi, hogy Magyarország 1935-ben külkereskedelmének 63%-át bonyolította ebben a formában. A nyugati hatalmak által magukra hagyott, gazdasági gondjaikkal és egymással küszködő közép- és kelet-európai országok gazdasági orientációja a termékeiknek piacot biztosító nyugat-európai államok, illetve Németország felé irányult. Ha azonban a piacot egy nagyhatalom biztosítja, az gazdasági függőséget jelent. Magyarország esetében is ez történt, a háború végére külforgalmának 80%-a Németországgal bonyolódott. A Németországgal kötött 1931. évi kereskedelmi szerződés ún. második pótegyezményeként 1939. február 21-én aláírt németmagyar kereskedelmi megállapodásban a német kormány kötelezettséget vállalt nagyobb mennyiségű mezőgazdasági termék átvételére, amihez a behozatali kontingens biztosításán túl a magas agrárvámok részbeli visszatérítésére 15 millió márkás kormányalapot létesített. A Magyarország számára kétségkívül kecsegtető megállapodás alapján a magyar exporttermékekre évente 22 millió pengő ártámogatást fizetett a kormány. Minden mázsa búza után 4-6, minden mázsa disznózsír után 74 pengő ártámogatást térített vissza a német kormány, viszonzásként a német iparcikkek 20-30%-os vámkedvezményt élveztek. Ezek után nem csoda, hogy Németország Magyarországra irányuló exportja 1929-1937 között 12%-ról 24%-ra növekedett. A politika függvényében Németország mellett Magyarország intenzív kereskedelmi kapcsolatot alakított ki Olaszországgal és Ausztriával is. A következő években tovább emelkedett Németország részesedése a magyar exportból. 1941-ben a két állam kereskedelmi egyezményben rögzítette, hogy Magyarország búza- és rozsfölöslegének felét, kukoricafölöslegének 80%-át, illetve teljes olajosmag-fölöslegét Németországba szállítja. Az ipari nyersanyagok kivitele is emelkedett, 1944-45-ben az 194142. évi másfél millió tonnáról kétmillió tonnára. A magyar olaj termés 50-60%-a is Németországba került. Ehhez járult még a hazai hadiipar, amely 1942-ben többet termelt a német fél, mint a magyar honvédség számára. Mindezeket a tételeket a német kormány nem minden esetben ellentételezte, ami azt eredményezte, hogy a német tartozásokkal együtt a hadikiadás 1941-ben a nemzeti jövedelem 20,1944-ben 44%-át emésztette fel. Az 1935 után megindult gazdasági fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind az iparban struktúraváltást eredményezett. A hagyományos élelmiszeripari ágak hanyatlásával egyidejűleg újak indultak fejlődésnek, mindenekelőtt a konzervipar: a gyümölcs- és paradicsomkonzerv gyártás világpiaci viszonylatban is modern ágazattá vált. Bár az élelmiszeripar aránya