Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)
MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
a teher súlyát. A gyakorlatban a mérlegfajta szerint változik valamit a mód. Az egyenlőkarú mérlegnél a függő (később álló) serpenyők egyikébe kerül a teher, a másikába rakjuk a súlykészletből a megfelelő egységeket, amikor a mérleg nyelve a 0 pontra áll, a súlyokat összeadjuk, annyi a teher súlya. A körtésmérlegnél vagy a serpenyőbe tesszük, vagy a horogra akasztjuk a terhet, s a rúdon addig húzzuk a körtesúlyt, amíg a nyelv a 0 pontra áll, s akkor a rúdon lévő jelnél, ahol a körte áll, leolvassuk a teher súlyát. A hídmérlegnél előbb tárázunk: a tára súlyt a csészéjébe rakva, a teher és a súly nyelvét párhuzamba állítjuk, majd a kallantyúval megakasztjuk a teherkart, rátesszük a terhet a teherlapra, kiakasztjuk a kallantyút, és a súlykészletből a megfelelő egységeket a súlyserpenyőbe tesszük addig, amíg a két nyelv ismét párhuzamosan áll, aztán összeadjuk a súlyokat s a mérlegfajta szerint tízzel vagy százzal szorozzuk, s meg is mértük a terhet. Természetesen számolni: összeadni, kivonni kell tudni, és ismerni kell az alkalmazott súly rendszert: egységei hogyan viszonyulnak egymáshoz, pl. hány lat ad egy fontot és hány font tesz egy mázsát. A súlymérés köznapi alkalmazása a pénzverési gyakorlatból indult útjára (ld. 5.1), de csak lassan terjedt, s nem olyan egyértelműen halad tovább, mint gondolnánk. Az űrmérésnél (ld. 2.34.1) láthattuk: a gabonát az egész korszakban nem mérték súlyra, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, mennyi bajt, bosszúságot megtakaríthattak volna. S bármennyire is meglepő, de a húst sem mérték eleinte súlyra, csak darabra, mert volt elég. A 15. sz. során kerülhetett súlyozásra, de nem mindenütt. Sopronban pl. 1526-ban már ellenőriztették a hús-súlyt, 232 ugyanakkor Nagyszombat (Pozsony) — nem egy eldugott kisváros -— csak 1558-ban rendelkezik arról, hogy a jövőben a húst nem szemre, hanem súlyra: fontra árulják és úgy is árazzák. 233 Nagyon valószínű, hogy az elmaradottabb helyeken még a 16. sz. végén sem mérték súlyra a húst. S hogy a mérleg aztán mennyire átbillent, arra jó példa a főhadparancsnokságnak 1812. évi panasza. így írt: „...a marha hús fontolásában igaz mérték van, de a feldarabolt hús nagy serénységgel a mérő serpenyőjébe vettetvén, a mészáros nem várván azt, hogy azon hús lenyomja a kívánt mértéket, hasonló serénységgel ebből hirtelen ki vetik és a vevőnek általadják". 234 És nem mérték súllyal a sót sem. A kősó az egész korszakban darabmértékes (ld. 6.18) marad, a tengeri-, vagyis a párolt (főtt) sót pedig térfogatmértékkel (ld. 4.24) mérték. Csak 1770-ben rendelkezett úgy a helytartótanács, hogy a sót a jövőben ne iccénként, hanem fontonként árusítsák, mert úgy könnyebb. 235 A súly mérésnél is adódtak nehézségek a különféle rendszerek miatt. Egy példa jól illusztrál. A székelyhídi (Bihar) udvarbíró jelenti: a vas-számadás eltérése abból adódik, hogy a számtartó a mázsát (ld. 5.15) 120 font helyett tévesen 100 fonttal számolta. 236 És természetesen hiány is keletkezhetett a súlymérésből, de nem számítási hibából, mint előbb, hanem a méréstárgy természetéből következőleg. így a húsnál, s ennek is igen korán alakult kamarai kálója. Az 1568 körüli kamarai élelmezési utasítás megszabja, hogy a hús mérésénél 1 mázsa után legfeljebb 6 font elmérés lehetséges. 237 100 fontos bécsi mázsáról (ld. 5.15.4) lévén szó, ez 6%ot jelent, kétszeres a gabonáénak (ld. 2.34.1). A súlymértékek különbözősége azonban nem okozott olyan gondot, mint azt az űrmértékeknél tapasztaltuk (ld. 2.34.1).
