Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)
ŰRMÉRTÉKEK
3.2.14 KÖBÖL 3.2.14.1 Általában. Földmérték mivoltából már foglalkoztam vele, de a terminológiát csak abból a szempontból tárgyaltam, 1130 részletesen kell tehát megvizsgálnom. Latin szótárainkban cubulus, a németben Köbei, mint mérték is. Az eredetkutatásnál most is követnünk kell az edény-mérték alakulás sorrendjét. Ebből az is következik, hogy ha a köböl edény mivoltában külföldi eredetű is lenne, mérték mivoltában azért lehet hazai is. A néveredet tehát most sem döntő, csak akkor, ha már mértékként vettük át. A szó származását illetően azonban eltérőek a vélemények. — Kniezsa szerint eldönthetetlen, hogy ófelnémet vagy szláv származású. 1131 Mollay a cubulus-köböl, mint mérték, egyházi latin francia közvetítésű átvételét igyekszik — sok esetben meggyőzően — bizonyítani. 1132 Történeti-etimológiai szótárunk viszont ezt nem fogadja el, a német eredetet nem tartja valószínűnek, a délszláv átvétel mellett foglal állást. A nyelvészek tehát három állásponton vannak. Megpróbálkozom negyedikkel, de csak a logika segítségével. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis azt, hogy eleink nem ismertek és használtak volna egy űrmértéket, amikor búzát termesztettek és bort készítettek, mint e szavak ótörök eredete mutatja, a történeti-etimológiai szótár szerint, legkésőbb a vándorlás utolsó századában. S ha használták, nevet is adtak nekik, s az előbbiek szerint valószínű, hogy szintén ótörök eredetből. A mértékfejlődés törvénye szerint ez az űrmérték kezdetben híg és száraz tárgyak mérésére egyaránt szolgált, s így faedény volt. Űrmértékeink közül az akó, a csöbör és a köböl esetében tapasztalunk ilyen korai kettősséget. Az akó és a csöbör azonban, láttuk (3.2.2.1, 3.2.5.1) már a letelepülés utáni kezdeti időben átalakul, a 13. sz. során már adó jelentésű lett, ugyanakkor elveszítette száraz mérték jelentését, csupán híg, azaz bormérték lett. A köböl ellenben megtartotta a híg—száraz mérték kettősségét továbbra is (ld. 3.3.20). Nyilvánvalóan nem véletlenül, s feltehetően a hagyomány ereje hatott, vagyis a három közül a köböl volt az ősi mérték. Kérdés, hogy mi volt ennek a magyar neve? A kor írásbeliségének ismert gyakorlatából következik az, hogy a mértéket latinul nevezték meg, az írástudók által ismert latin szóval cubulusnak. De nem csak ezt, a most tárgyalt mértéket, hanem másikakat is, vagyis az űrmértéket. Igazolja ezt az a tény is, hogy a cubulus első ismert köznyelvű említését 1240-ben így találjuk : „cubulos vini cum magnó cubulo, qui vulgo Ako vocatur", 1133 s megismétlik ezt 1402-ben, 1134 vagyis ez a borköböl tulajdonképpen akó, illetve a magyar akó a latinban cubulus. S hogy a száraz mértékeknél sem egyértelmű a helyzet, még későbben sem, arra a következőnek ismert köznyelvű említés a jó példa. Palóci László országbíró által, tehát fejlett kancelláriában kiállított 1454. évi oklevélben olvasható: „cubulos seu metretas vulgo zapw", 1135 tehát ez a köböl vagy mérő magyarul szapu volt, illetve visszafelé. — Se vagylagozás kapcsán érdemes közbevetőleg megjegyezni azt, hogy ez a másik közkeletű gabonamérték: a mérő sosem jelentett bormértéket (ld. 3.3.26.1). — De mielőtt következtetnék, nézzük meg a korai időszak előfordulásait.
