Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 7. Budapest, 1991)
MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
hüvelyk, 1 új véka az 21 új kupa, illetve 22 régi kupa; 1 régi erdélyi köböl az 4 régi véka, illetve 4608 köbhüvelyk, 1 új köböl az 5 régi véka, illetve 1 1 / 2 bécsi mérő, azaz 5046 köbhüvelyk. 569 1828-ban, 570 1 833-ban 571 és 1839-ben 572 megismétlik ezt a vizsgálatot. 1853-ban, a bécsi űrmérték bevezettetésekor, Bécsben megvizsgálják a bécsi és a pozsonyi űrmérték-egységek nagyságát, megállapítják egymáshoz való viszonyukat, elkészítik, a legkisebb egységig terjedő, összehasonlító táblázatukat, elválasztva a számítási és a gyakorlati mérés értékeit (ld. 2.42.21). A szemlét a metrikus rendszer vizsgálata fejezné be, de azzal — mint említettem — külön foglalkozom (ld. 2.45.6). Az egységvizsgálatoknál tehát elsősorban az űr-, azon belül is a száraz, vagyis a gabonamérték vizsgálatával foglalkoztak, ennél volt ugyanis a legtöbb probléma. Az is érthető, hogy a nagyság-megállapítás követi a műszakinak nevezhető műveltség fejlődését, s a méricskéléstől, az egység összehasonlításától eljutottak az etalon térfogatsúlyának, illetve köbtartalmának a meghatározásáig. Úgy is mondhatjuk, hogy az egységvizsgálat egyre pontosabb, egzaktabb, tudományosabb lett. Ebből következik viszont az is, hogy az egyes vizsgálatok azonos mértékek esetében sem mindig egyeznek egymással, sőt, mint azt a vonatkozó egységek konkrét tárgyalásánál bizonyítva látjuk, önmagukban is pontatlanok voltak. A vizsgálati módszereket konkrétan csak a mértékhitelesítési utasításokból ismerhetjük meg, mivel ezek megmondják: mivel, hogyan végzett, milyen vizsgálat alapján lehet az etalon, illetve a kérdéses mértékegység helyességét megállapítani. Ezen utasítások tartalmi többsége az űrmértékekre vonatkozik, a 19. sz.-ban ide sorakoznak a mérlegek, a többivel alig foglalkoznak — érthetően. Az első az 1779. évi utasítás, amelyik valamelyest már elárul a vizsgálati módról. Az akolót (mint a hosszmértékeket) a hiteles etalon mellé kell tenni, s ha mind egészében, mind részeiben, osztásaiban azzal egyezik, akkor hiteles. A súly vizsgálatánál előbb a használt mérleget kell megvizsgálni: tiszta-e, önmagában egyensúlyos-e, semmihez ne érjen, a serpenyők szabadon függjenek, a nyelv függőlegesen álljon. Aztán vizsgálja a súlyokat, mégpedig a nagyobbat a kisebb által, pl. 1 font az 32 lat. A mérleg egyik serpenyőjébe kerül az etalon súly, a másikba a vizsgált, összehasonlítják, ha sok, levesznek belőle, ha kevés, hozzátesznek, ha aztán egyensúlyos a mérleg, a vizsgált súly hiteles. Az iccét (és részeit) vízzel vizsgálják : az etalont a jelig töltik meg, ebből aztán a vizet óvatosan átöntik a vizsgálandóba, ameddig a víz ér, ott kell a hitelesítő jelet meghúzni. A bormértékeket az icce etalonnal, szintén vízzel vizsgálják. A hordókat (előre beáztatva) hasonlóan, a nagyobb hordót már akolóval: az akonán át keresztbe a fenékfalig kell azt betolni, mindkét oldalra, leolvasni a nagyságot, azt kell a hordóba sütni. A mérőt (és a részeit), ha réz, szintén vízzel mérik. A híg icce etalonnak az adott mennyiségben — a pozsonyit 74 iccével — megtöltik, ameddig a víz ér, ott kell a hitelesítő vonalat húzni. A fa mérőt vízzel nem vizsgáhatják, kifolyik belőle. Száraz anyag kell, legcélszerűbb a köles, mert apró szemű. Ezt mérik a csapott híg iccével előbb a mérő etalonba, óvatosan középre öntik, ha kész, lecsapják, utána az etalonból a vizsgált mérőbe öntik hasonló módon, ahol megtelik, oda kerül a hitelesítő jel. 573
