Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

azokat őrzi, róluk másolatot ad, tehát mértékeket is hitelesít; de a feladat lényegében rendőrhatósági marad az egész korszakban. Az elvi mérésügyek intézése a 17. században lényegében tehát szervezetlen maradt. Érthető, volt fontosabb feladat is. A török elleni felszabadító harcok befejezte után azonban rövidesen sor került e probléma megoldására is. Az 1729:14. tc. 2.§-a intézkedett: „mindennemű mértékeknek ... egyenlő és egyforma állapotba hozása tisztében álljon" a helytartótanácsnak, természetesen a törvény szabta mértékekre vonatkozóan. S mint ez a következő alfejezetek (ld. 2.4.4—2.4.6.) bizonyítják, tiszte szerint mindig gondosan intézkedett. Az intézkedés tárgya pedig, a dolog természetéből következőleg mindig a kereskedelmi mérték, témánk szerint tehát csak a hosszmérték, elsősorban a rőf, az előbbiek közül azonban ezekkel volt a legkevesebb baj. A földmértékeket szokástörvények szabályozták, alakulásukat szervezetileg nem intézték, használatukat így nem ellenőrizték, csupán alkalmazásuknál alakult szervezet: a városoknál a telekhivatal, a nagyobb földbirtokosoknál a mérnöki hivatal, a bányáknál a bányakamara vonatkozó szervezete (ld. 2.3.2.1., 2.3.4.2.). Ezeknek azonban nem volt mérésügyi feladatuk, nem a mértékek egységére, nem azoknak és a mérésnek a helyességére vigyáztak, hanem magát a mérést kellett (többek között) elvégezniük, s annak eredményét: a vonatkozó nagyságadatokat nyilvántartaniuk. A helytartótanács tehát mindenkor végrehajtotta a mértékekre vonatkozó törvények rendelkezéseit, koordinálta a törvényhatóságok mértékellenőrző-hitelesítő tevékenységét. Ez a szervezet közigazgatási volt, tehát nem szakszerű. A szakszerűséget a 18. század közepétől kezdve ad hoc létrehozott bizottságok képviselték (ld. 2.4.4.). Nem volt tehát nálunk olyan szakigazgatás, mint az osztrákoknál. Ausztriában már az előző korszakban kialakult Bécs város tanácsánál egy mértékhitelesítőnek nevezett státus, amely a későbbiekben önálló szervezet lett, Mária Terézia korában „főmértékhitelesítő hivatal" címe volt, mértékeket is készített, 1756-ban 5 főnyi létszámmal 11 filiálét irányított, de az egész korszakban megmaradt városi hivatalnak.

417 Az 1770-es évektől a helytartótanács is kapcsolatban volt vele,

418 az 1820-as évektől pedig a gubernium is.

419 Mivel a törvény szerint a pozsonyi mértékekhez kellett egyeztetni a többit, a helytartótanács Pozsony város segítségével intézte az etalonokkal kapcsolatos ügyeket (ld. 2.4.4.); a 18. század közepétől kezdve egyre gyakrabban. Ennek során szükségszerűen alakult ki Pozsonyban a mértékhitelesítő, pontosabban: a mérték hitelességét megállapítani és igazolni tudó személy — mint szervezeti egység — szüksége, és ez a személy, érthetően, a mértékkészítő, elsősorban a rézműves volt, aki az 1770-es évektől mérőmesterként is működött.

420 így a városi tanácson keresztül kialakult egy kötetlen kapcsolat, amelyik Bécs példája nyomán szervezetté alakulhatott volna. Csakhogy a 18. század második felében meginduló általános fejlődésünk Pest-Budára koncentrált, egy ilyen szerv létesítésére ott keletkezett társadalmi igény a 19. század első harmadában. Pest városánál a mérésügy intézése a városkapitányi hivatal hatásköréhez tartozott.

421 1840-ben aztán Heisz Lőrinc pesti mértékkészítő, aki Pozsonyban megtanulta a hitelesítést, azt javasolta a tanácsnak, hogy létesítsenek mértékkészítő