Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

alul, középen, felül. S hogy a geometriai gondolkodás a 19. század elején sem tiszta, jól mutatja az 1847. évi felsőszilvási adat, amely megkülönböztette a „kiterjedést" a „térüségtől", az előbbit hold—négyszögöl, az utóbbit köböl—véka mértékkel adva meg. S éppen ez a „térüségi" szemlélet — ami nem más, mint a föld vetőmagbefogadó képessége —jellemzi jól a földnagyság közkeletű fogalmát. Igazolja ezt az 1728. évi derecskéi érdekes kísérlet is, amely a vetésegységhez szükséges lépés—idő összefüggésben járás—idővel számít köbölkapacitást; s ugyancsak a váradi 1798. évi adat, mikoris köbölben mérik az erdőt, pedig a hold nagysága is ismert volt. Láttuk, hogy a mérésnél általában a terület széltét-hosszát mérték, szükség szerint több helyen is, de láttunk példát arra is, amikor csak egy kiterjedést mértek: a szélességet. Ez a közkeletű szélességmérés. Akkor alkalmazták, amikor a hosszúságot nem kellett mérni, mert az közismerten meghatározott volt, és nem is változhatott, lent, fent lezárta valami: út, dűlő, tábla széle, tereptárgy stb. (ld. 4.2.14.). A mérés pontossága iránti igény igen változó, hely, idő, mérendő függvénye. Szőlőnél már a 17. század végén mérnek arasznyi pontossággal; telekkönyveknél, illetve a telkeknél már az előző korszak végén lábnyira pontosítottak, de inkább a 18. század közepén indult az arasznyi pontosságra törekvés, s a század végére az épületnél eléri a hüvelyknyi pontosságot. A pontosság igénye ismerhető fel abban is, hogy az 1730-as évektől a telekhivatalok felmérési könyvében megjelenik a helyszínrajz, s hogy a század második felében előbb felmérési tervet készítenek a területről. Mindent összegezve azt mondhatjuk, hogy az ország egészét tekintve a 18—19. század fordulóján a helyi földmérési gyakorlat is eléri azt a szintet, amelyet a szakképzett geometrák az 1760-as években kezdenek szélesebb körben alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy ténykedésük jelentősen fejlesztette a helyi földmérői gyakorlatot, s hogy országosan egységes módszert terjesztett el, még akkor is, ha megtartja a helyi földmértékeket, mert a négyszögöl alkalmazásával integrálni tudja azokat. 2.3.4.3. Nyilvántartás. A mérés számszerű eredménye, a mért mennyiség a kereskedelmi mérték esetében az adásvétel befejezte után már érdektelen, az iparcikktárgy elkészülte, gazdára találása után ugyanez a helyzet. A rőfölt, s levágott textília, a kiszabott ruha, az elkészült háztető anyagának méretszámértékeit nem tartotta szükségesnek megőrizni az ember. Egészen más a helyzet a földmértékeknél. A földmérés számértékét, a föld nagyságát, amióta mér az ember, azóta nyilvántartotta és -tartja. A szóbeli kultúra idejében az emlékezet őrizte, s ez olyan, mint a hagyomány. Szülőről gyermekre öröklődve gondosan vigyáz arra, hogy pontosan megmaradjon minden. Az emlékezetnek nagy a megtartó ereje, de az ember nem elégedett meg a magáéval, másokét is felhasználta: a földméréshez tanúkat is hívott. Közös emlékezetük volt a nyilvántartás.