Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)
2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
Kiskunfélegyháza 1838. évi „Ferencszállás nyilasok osztó laistroma" tanúsága szerint lábnyi (ld. 3.2.9.) pontossággal mérték a részeket. 179 Felsó'szilvás (Hunyad) 1847. évi összeírásakor a „szántó kiterjedését hold és négyszögöl, térüségét erdélyi köbölben és vékák szerént" mérték és adták meg. 180 Végezetül egy megjegyzés: az elkülönözési, tagosítási eljárások, az úrbéri perek során mindenkor geometra mér, bécsi öl, négyszögöl, illetve osztály szerinti hold mértékkel, mint pl. Körmenden 1844—1849 között. 181 2.3.4.2.3. Összefoglaló. Országos földmérésére — a katonai felvételek természetes kivételével — csak a II. József-féle (1786), majd a földadóideiglen (1849) rendeletek végrehajtásakor került sor, tehát az első és második kataszteri felméréskor. A 18. század elején lezajlott néhány felvétel csak részleges volt, s nem is tudjuk, mennyiben hajtották végre, s főleg nem, hogy miként. A két kataszteri felvétel azonban, lényegét tekintve, külső hatásra történt, szakképzett geometrák végezték, a hazai gyakorlatot nem tükrözik, azt nem jellemzik, de mindenképp hatottak rá: az egységes mérésmód kialakulását, a kényszertől függetlenül is, elősegítették. A többi számbavétel jórészt bevalláson alapult, kivételesen ha mértek, s inkább a 18. század második felétől kezdve, és akkor is szakképzett geometrák, vagyis: a kataszteri kategóriához tartozik az eredmény, mint ahogyan az 1849 utáni helyi földmérések csatlakoznak az országos, vagyis a kataszteri felméréshez. Ennek egyszerűbb módját, a paraszti mérést megismertük. Hasonlóan dolgoztak a helyi méréseknél is: az ismert nagyságú mérőeszközt (kötél, lánc, rúd) egymás után rakva, az ismétlődését számolva mérték meg a két kiterjedést. Mezei körzőt (lábas ölet) eszerint ekkor még nem használtak. A helyi földmérés adatszemléje látszólag csak azokat az eseteket tartalmazta, amikor ténylegesen, illetve hosszmértékkel mértek. Az egyebekre ugyanis ritka az adat, nem jegyezték fel, mert minek. A legtöbb helyi, illetve hagyományos földmértéknél ugyanis ritkán mértek, inkább csak szemmértékkel. Mindenki tudta ott és akkor, hogy abból a mértékből mekkora az egységnyi terület, illetve: hogy pl. az ötszöröse mekkora. Ez a mérésmód a hosszú gyakorlat által meglehetős pontosságot ért el, illetve: kielégítette az érdekeltek pontosságigényét. Ha aggályoskodunk, nevezhetjük becslésnek is. A föld népe jobban bízott e hagyományban, mint a geometra mérésében; ezt nem értette, attól félt, hogy „elmérik", becsapja az úri huncutság. Még a 18. század második felében is meg-megzavarták a geometrát, tettlegesen akadályozták meg a munkáját, mint azt pl. Pálóczi Horváth Ádám — aki szintén földmérő volt — „Ajkai veszedelem" c. verséből megtudjuk. 182 Azt, hogy ez az elmérés nem volt tévhit, ha nem is volt úri huncutság, hanem a hagyományos és a korszerű szemlélet ütközése, bizonyítja a körmendiek idézett 1763. évi panasza Kovács János geometra munkája ellen: a „mathematicus úr" mindent „egy mérték alá szabott", s nem vette figyelembe, hogy „országunk bevett szokása tartya, hogy az távol levő földek sokkal nagyobbak szoktak lenni az közel levő földeknél", mert azokhoz több fáradtság és költség kell — a nép igazságérzetének és kielégítésének egyik szép példája. Rendkívül fontos megjegyzés ez, ugyanis a föld minőségi különbsége mellé magyarázatot ad ahhoz a sokszor
