Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

2. MÉRTÉK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY

A többi így alakul. Telek: 5 egység, ebből sajátos 1; kert: 15 egység, sajátos 3; szántó: 33 egység, sajátos 4; rét: 23 egység, sajátos 9; legelő: 5 egység, sajátos 3; erdő: 8 egység, sajátos 2; szőlő: 31 egység, sajátos 19; végül a műszaki művelés: 3 egység, mindegyike sajátos. A legtöbb mérték tehát a szántónál dívott, aztán a szőlőnél; a készlet harmada, negyede az általános csoportnál és a rétnél, aztán a többi. A sajátosok közül a legtöbb a szőlőnél volt, aztán a rétnél, s ezt követi a többi. Ha viszont azt nézzük, hogy a művelési ágnál használt mértékekből mennyi volt a sajátos, akkor — érthetően — első a műszaki művelés, aztán következik a szőlő és a rét, kétharmad sajátos mértékkel. A felhasznált mértékek mennyisége és ugyancsak a sajátosok mennyisége jellemző a művelési ágra, illetve: egyaránt mutatja rangsorukat, mennyiségüket, a részesedés igényét és lehetőségét, műveléstechnikájuk különbözőségét, az ágból következő helyi szokások sokféleségét; s mutatja azt is, hogy az alapvető művelési ág a szántó, de a szőlő sem marad el sokkal, a sor élén a kenyér és a bor áll. 2.2.4.5. Összefoglalóan megállapíthatom, hogy a korszak mértékkészlete bőséges volt, tehát: 118 egység, 200 alegység, összesen 318 mérték. A metrikus érték összeállítása megmutatta, hogy az ember a saját nagyságrendjén a legkisebb kiterjedéstől (hosszúságot, teret egyaránt) a legnagyobbig mindent meg tudott mérni, amit akart. A készlet gyarapodása a hosszmértékeknél a 18. század közepéig lendületes volt, aztán csökkent; a földmértékeknél viszont a 17. századtól csökkent a gyarapodás üteme, de itt is a 18. század fordulóján indul az integrálódás. A táj hatása, illetve igénye a hosszmérték esetében inkább csak a kereskedelmi mértéknél észlelhető, a többi országos-általános; a földmértékeknél viszont jellemző a táj készletmennyisége. A mértéksokasodás északtól dél felé haladva csökkent, keleten és délen egyensúlyosabb. A hosszmértéket minden területen felhasználta az ember, de mindig csak a készlet kisebb részét, s mondhatjuk azt is, hogy némely területen sajátos mértékek alakultak ki. A földmértékeknél a művelési ág mértékkésZletének mennyisége, a sajátosok száma mintegy rangsorolja a művelési ágakat, élükre téve a szántót és a szőlőt; ezeknél dívott a legtöbb mérték. A korszak mértékkészlete pontosan a korszaknak megfelelő volt, más nem is lehetett. Az ember találékonyságával szaporította e készletet szüksége szerint, de leginkább akkor és ott, amikor és ahol a társadalomtól viszonylag elszigetelten, egyedül élt. Ahogy „társadalmasult", használt mértékei is integrálódtak, s a korszak végén — utolérve az európai fejlődést — megszaporodott mértékkészletét a múlt tárházába önti; de amikor az új: a méter felé nyújtva jobbját, balja két mértéket — a négyszögölet és a holdat — kiragad a régiekből, s még jó ideig tovább él velük. 2.2.5. Mértéktípus. A mértéktípust az alakulás módja határozza meg. A természetes mintegy a természetből keletkezett, szinte magától értetődően; a mesterségest úgy alkották meg. Nyilvánvaló, hogy a természetes a korábbi típus; bizonyos kulturális szint, elvonatkoztató képesség kifejlődése szükséges a mes-