Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6. Budapest, 1990)

4. FÖLD- ÉS TERÜLETMÉRTÉKEK, TERÜLETNAGYSÁG-JELÖLÉS

Az általános „meghízhat" kifejezés helyett ritkábban az „etethető" is szerepel.

233 Csak kivételként találkoztam olyan meghatározással, amit Palota (Veszprém) 1716. évi összeírásában olvashatunk: „a mikor diszlety vagion az makknak s.v. ... öregh sertés kitelelhet raita".

234 Az adat önmagáért beszél, de az s.v. betűket magyarázni kell. A salva venia, illetve sit venia verbo latin szöveg rövidítése, magyarul annyit jelent, engedelemmel, illetve bocsánat a szóért. A sertés ugyanis tisztátalannak tartott, „disznó" állat volt — így lett szitokszó is —, nevét nem illett használni — latinul sem —, s ha valamelyik írnok adott a stílusára, kitette az s.v. rövidítést, még ha zárójelben is,

233 mielőtt leírta, mert kellett, a disznó szót. Az erdőnek e mértéke nem csupán a népi gyakorlatban dívott, „hivatalosnak" is nevezhetjük, alkalmazták az urbáriumokban,

236 a kamarai összeírásokban,

237 s nemcsak a szöveges, hanem a táblázatos összeírások fejlécében is, így pl. már 1670-ben Zemplén s több megye összeírásánál az erdők mértékeként.

238 A sok adat közül csak néhány példát érdemes idézni, részint az idő, de inkább a területi előfordulást mutatandó, az említett tájrendben haladva, hely, év adatokkal. Dobrest (Trencsén) 1698,

239 Verebély (Bars) 1731,

240 Hont megye 1713,

241 Buják (Nógrád) 1770,

242 Jánosi (Gömör) 1718,

243 Kecerpeklény (Sáros) 1770,

244 Torna 1678,

245 Füzér (Abaúj) 1672,

246 Bottyán (Zemplén) 1680,

247 Jenke(Ung) 1676,

248 Dobos (Bereg) 1671,

249 Sobor (Sopron) 1623,

250 Szegedő (Zala) 1719,

251 Palota (Veszprém) 1716,

252 Szentpéter (Somogy) 1738,

253 Karád (Baranya) 1750,

254 Tete (Pest) 1727,

255 Algyő (Csongrád) 1689,

256 Heves megye 1670,

257 Kaza (Borsod) 18. sz.,

258 Takta (Szabolcs) 1697,

259 Kiskereki (Bihar) 1762,

260 Beitek (Szatmár) 1777,

261 Huszt (Mármaros) 1754,

262 Tasnádszántó (K. Szolnok) 1703,

263 Szilágycsehi (B. Szolnok) 17 1 5,

264 Kővár 1715,

265 Hidegszamos (Kolos) 1727,

266 Vécs (Torda) 1648,

267 Monora (A. Fehér) 1652,

268 Ebesfalva (Küküllő) 1727,

269 Vajdahunyad (Hunyad) 1714,

270 Keres (Szeben) 1648,

274 Fogaras 1632.

272 E néhány adat is példázza azt, amit a nem idézett források is tanúsítanak. Egyrészt: a 17—18. században éltek e mértékkel, de a 18. század vége felé kiszorul a gyakorlatból. Másrészt: az ország nagytájai közül csupán Dél-Magyarországon és a horvát-szlavón területen nem fordult elő. Azt is figyelembe kell azonban venni, hogy itt a török hódoltság miatt a 17. század legvégén, de inkább a 18. század elején kezdődhetett meg az ilyen adatokat tartalmazó forrásanyag, az összeírások létrejötte, s ez alkalommal nem a hazai hagyományoknak megfelelő, hanem osztrák eredetű módszereket alkalmaztak, az erdők nagyságát konkrétabb mértékegységekkel adták meg, mint a mérföld (ld. 3.2.14.), illetve a hold (ld. 4.2.24.). Az erdőben hizlalható disznók számát — így az erdő nagyságát — illetően — érthetően — rendkívül változatos a helyzet. Legkevesebbnek 40 disznóval találkoztam Tete (Pest) 1727. évi összeírásában;

273 Általában 100 és 600 között változik a számuk.

274 A nagyobb mennyiség ritkább, pl. Össiben (Bihar) 1765-ben 1000,

275 Dobresten (Trencsén) 1698-ban 1100,

276 Polyánkán (Zemplén) 1693-ban 4—5000 disznó volt.

277 A legnagyobb mennyiséget Nagyertőd (Szatmár) 1674. évi urbáriumában találtam: „3000 vei 4000 millia" disznó.

278 Tegyük hozzá: a kor emberének fogalma volt arról, tudta, hogy a disznók számával meghatározott