Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)
2. MÉRTÉKEK, MÉRÉS, MÉRÉSÜGY
forráselégtelenség viszont arra is kényszerít, hogy a források adatait logikai következtetésekkel, feltételezésekkel többször kiegészítsem, ezért a vonatkozó megállapításokat nem tekinthetjük véglegesen lezártnak. 2.21.1 A magyar eredet kérdését így fogalmazhatjuk meg: mely mértékeinket hoztuk magunkkal az új hazába és melyeket alakítottunk itten ki? A hazai királyi — a hivatalosnak ítélhető - mértékek szempontjából azonban még az a kérdés is érdekel minket: kiktől, mikor vettük át ezeket és miként alakítottuk tovább? — Kezdjük az első kérdéscsoporttal. Hosszmértékeink. közül csak egy ítélhető ősi, honfoglalás előtti mértéknek, s«z az erdőöl. Mint később (ld. 3.29.4) részletesen indokolom,e mérték néveredete — felemelt kar — finnugor korra mutat. Kialakulásának módja — a testmagasság kevés, azt még a felemelt karral tetézni kell — arra utal, hogy az ilyen nagyságú (kb. 2,3 m) és a legkönnyebben ilyen módon mérhető „valami" nagyságmeghatározási igénye teremtette és tartotta meg. Mi lehet ez a valami? Mit mérhetett a nomád ember ilyen módon? Ha körülnézünk portáján és portékái között, hajlékán akad meg a szemünk: a sátrán. Bármelyik típusú is az, 3 belmagassága igényli ezt a nagyságot, férőssége ily módon mérhető meg a legkönnyebben. Lehetséges tehát, hogy az erdőöl mértékünk kialakulásának ez a gyöke. Nincs semmi adatunk, de fel kell tételeznünk, hogy e nagy mérték mellett kisebbet, a ro/nek megfelelő nagyságot (0,6—0,8 m) is használtak eleink az őshazában. Nehezen elképzelhető ugyanis az, hogy ezt a minden kultúrában dívó, a köznapi életben oly gyakran használt, a textilkereskedelemben nélkülözhetetlen közepes mértékegységet ne alkalmazták volna. Ha másként-nem, a szomszédos népekkel való kapcsolat útján ismerkedhettek meg vele. Legkésőbb a VIII—DC. században a török érintkezés kapcsán, s lehetett esetleg neve a török eredetű szavunk: kar. Földmértékewk közül többet nevezhetünk ősinek. Kétségtelenül honfoglalás előtti a fűkötél-nyü-méiték. Az ősi földosztási mód: a sorsolás és a földegység jelölésének mikéntjéből és eszközéből alakult ki. A földközösség jellegzetes mértéke, eredete azzal egyidős. Mint osztásmód más primitív népeknél — így a germánoknál — is dívott, de más eszközzel, névvel, s nincs tudomásunk arról, hogy náluk is földmértékké alakult volna. De ha mégis, ez kapcsolat nélküli, párhuzamos alakulás (ld. 4.32,4.39). Szintén honfoglalás előttinek ítélem azon három földmértékünket, amelyeket a név második tagja gyűjt eredet szerint egy gyökérre. Ez a kifejezés már önmagában is, a művelőeszköz nevéhez téve pedig még inkább bizonyítja, hogy e mérték közvetlenül a földmunkából fakadt, nem közvetett, áttételes az alakulás. E három esetben az „alja" szavunkról van szó, amelynek általános alapjelentése: valami alá tartozó területrész. Mértéknév összetételben pedig: egységnyi földterület, mégpedig munkaigény szerint alakult egységnyi nagyságban, természetesen a művelési ágnak megfelelően. Tehát mindhárom esetben egységnyi munkaerővel, egységnyi munkaeszközzel, egységnyi munkaidő alatt megművelhető földterületet jelöl. A mértékek — s egyúttal nevük — kialakulása logikus, de szükséges hozzá az, hogy a velük kapcsolatos művelés hosszú időn át és változatlan művelési technika mellett dívjon. E három mérték — betűrendben - az eke-, a kapa-, és a kaszaalja (ld. 4.24, 4.29, 4.30). Itt csupán annyit jegyzek
