Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)

4. FÖLDMÉRTÉKEK, TERÜLETNAGYSÁGJELÖLÉS

bizonyosan, és valószínűleg már jóval korábban kialakult földmérték is volt, mert az eszköz önmagában nem jó adóalap, de a termőföld igen. Eleink tehát már a honfoglalás előtt megismerhették az elvont földmérték fogalmat, így az ekealjat is. Nagysága természetesen t.k. az eke típusától, így kapacitásától függően változhatott. E problémával részben már korábban foglalkoztam (ld. 2.21), részben azt későbben vizsgálom. Vagyis: az okleveleinkben szereplő aratrum kifejezés már önmagában is eleve hagyományosan kettős jelentésű. Földmértéket kifejező jelentésében azonban a terminológiája változott. Vizsgáljuk meg ezt az első okleveles előfordulások alapján. A legelső adat I. András 1055. évi tihanyi alapítólevelében található: „Sunt igitur aratra XX. cum LX. mansionibus".

72 E szöveg a szolgálónépek és jószágok felsorolásának az elején helyesen csak úgy értelmezhető, ahogyan Erdélyi is tette:

73 60 telken élő szántóvető összesen 20 ekényi földet - tehát ekeafjat — művel az apátság számára. Viszont ez esetben e szöveg 20 ekét mint eszközt is involvál. Vagyis a kettős jelentés egyidejűsége ez: az aratrum egyszerre jelent ekealjat és ekét. Sőt, ez esetben bizonyos számú igavonó jószágot (ökröt) is, mert ezekről az oklevél külön nem emlékezik meg. A problémára később visszatérek. A kettős jelentés egyidejűsége az ideig valószínű, amíg kevés az eke. Sokasodás esetében, illetve idején ez már kétséges. Miért művelnének pl. 2 ekealja földet csak két ekével, amikor többel is tehetik? Tisztázni kellene tehát a kezdeti idők ekeellátásának problémáját. Belényessynzk

1 * és Balassának

15 is az a véleménye, hogy az eke - nem a fája, hanem a vasa miatt - még a XIV. században is ritka portéka. Egyikük sem győzött meg. Véleményem szerint jóval korábban sem volt az. Először: ha eleink már a honfoglalás előtt ekével művelték a földet — tették, s ennek nagyságrendje most közömbös —, nehezen elképzelhető, hogy olyan fontos szerszámot, mint az ekét — de legalább a vasát — vándorlásuk során — így a honfoglalás alkalmával is - ne vitték volna magukkal. Nemcsak ennek, hanem a vasfeldolgozásnak ismeretét, illetve annak mesterét, a kovácsot is már az óhazából hoztuk magunkkal. Mint ezt Heckenast meggyőzően kimutatta.

76 Mint ahogyan azt is, hogy eleink az új hazában elegendő nyersanyagot találhattak és a vaskohászat, a vasfeldolgozással együtt már a X. században megindult.

7 7 Másodszor: letelepülés után mi lett a kovácsok feladata? A fegyverek rovására egyre inkább a vaseszközök készítése. Az arány és az utóbbinak fajtája attól függött, kinek a számára dolgozott a kovács. Nagyon valószínű pl., hogy a pannonhalmi apátság 1055-ben kapott két kovácsa

78 elsősorban vasszerszámokat készített. Azokat a szerszámokat, amelyekre szükség volt. Az ekés földművelés terjedésével elsősorban ekére volt szükség. Mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben e művelés terjedt. Ez pedig a földesúr igényét követte. Harmadszor: gondoljunk arra, hogy egy olyan egyszerű eszközt — mint a középkori eke, a csoroszlyával együtt — legrosszabb esetben is néhány hét alatt elkészíthette a kovács, a fa részét pedig legfeljebb egy hét alatt megróhatta minden ügyes kezű faragó jobbágy. De tévedjek a feltevésben száz százalékot. A kovács háromheti, a faragó kétheti munkájával új ekét állíthattak elő. Miért ne készítették volna el, ha arra szükség