Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 3. Budapest, 1978)
3. HOSSZMÉRTÉKEK, TÁVOLSÁGJELÖLÉS
ban, többek között megállapítja, hogy ott a rőfös árura csak egy mérték dívik, és „als ich bericht bin, wert und ist alsó 4 wienisch ellen 5 elln zu Offn", 397 hangsúlyozom: tájékoztatták, ő maga nem ellenőrizte az adatot. Fiának feljegyzéseihez 1549-ben vagy 1560-ban készült pénz- és mérték-átszámító összeállítás. Ez már több és pontosabb viszonyszámos adatot ad: „100 elen in Vénedig ist 109 eUen in Ofen. ... 100 (venediger) elln an damast und atlas thun ... in Wien 82 ... 100 elln in Vénedig an örmexini [-carmexini] in seyden. . .thut in Ofen 109, in Wien S? 1 ^"398 Vagyis 1 bécsi rőf a szóbeli közlés alapján egyenlő lenne 1,25, a viszonyszámok alapján pedig egyszer 1,245, másszor 1,329 budai rőffel (részletesebben ld. 3.30.3). A következő adat 1535-ből való. Szmink az 1535. évi nagybányai bányatörvénnyel foglalkozva azt írta: „egy (budai) sing a bécsi rőfnek 2 3 /s részét tette", 399 de fonást nem közöl. Hogyan értelmezzük ezt a közlést? Ez a sing egyenlő a rőffel? Ha igen, 1 bécsi (melyik? ) rőf = 0,3846 vagy 2,6 budai rőffel. Rudolf adatához hasonlítva egyik kevés, másik sok. Vagy pedig a sing itt öl jelentésű? Egyelőre vegyük tudomásul a közlést. Az utolsó viszonyszámot Scheubelius közli 1545-ből. Szerinte 100 bécsi rőf (ulna) = = 84 budai rőffel. 400 Tehát: 1 bécsi rőf (melyik?) = 0,84 budai rőffel. Ez az adat aztán egyik korábbival sem egyezik. Tételezzük fel, hogy az utóbbi két esetben posztó-, vagyis közönséges rőfről van szó (már csak azért is, mert a vászon volt a nagyobb rőf), és tegyük egymás mellé az adatokat. 1 bécsi rőf = Rudolfnál 1,32625, Paumgartnernéi egyszer 1,329, másszor 1245 Szminknél 0,3846 és Scheubeliusnál 0,84 budai rőffel. Világos, hogy közülük csak az egyik lehet helyes. De melyik? Részletesen a budai rőfnél tárgyalom e problémát (ld. 3,30.3), itt csak elővételezem az eredményt .Rudolfnak van igaza. A hazai rőf tárgyalásának elejére tegyük azt a másutt indokolt (ld. 2.21.1) feltételezést, mely szerint már az őshazában használhattunk egy a rőfnek megfelelő, esetleg karnak nevezett mértéket. A konkrét adatok ismertetését pedig figyelmeztetéssel kell kezdeni. E mértéknek két magyar neve is volt: sing és rőf. A magyar terminológia problémáját a singnél már ismertettem (ld. 3.32), most a latint kell számba venni. Hazai latin szótárainkban e mértéknek sing, rőf (kar, könyök) jelentése a következő szavaknál szerepel: brachium, cubitus, mensura, petia és ulna. Brachium a schlágliben, Murmeliusnál, Szikszóinál, Calepinusnál, Mártonnál egyaránt kar, Verancsicsnál könyök, Bárfainál - ulna, cubitus utalással — rőf. Cubitus a schlágliben Szikszóinál, Calepinusnál könyök, Mártonnál,Finálynál rőf, ez előbbinél még sing is. A mensura csupán Bárfainál szerepel - ulna utalással - rőf jelentésben. A petia a schlágliben és Szikszóinál egyaránt vég, Mártonnál, Bárfainál viszont rőf, az utóbbinál cubitus utalással. Az ulna a schlágliben seng, Szikszóinál - cubitus utalással - sing, Calepinusnál öl, sing, Páriz-Pápainál öl, sing, rőf, Mártonnál könyök, öl, rőf, Finálynál rőf, sing, öl. Ezek szerint a petia és az ulna szavaknál lehetne kétféle értelmezésre gondolnunk (a sing problémát ugyanis már eldöntöttük, ld. 3.32), szerencsénkre azonban a konkrét helyzet más. A hazai okleveles gyakorlatban a rőf megfelelője: brachium, cubitus és ulna, ritkán amplexus. A petia vég értelemben szerepel (ld. 3.336), az ulna pedig csak rőf értelmű
