Nagy István: A magyar kamara és a királyi pénzügyigazgatás fejlődése Mohács után 1528-1686 - Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 11. (Budapest, 2015)
Bevezetés
az udvari hivatalok költségét is. így volt ez Franciaországban, az akkori Európa legfejlettebb államában, de más országokban is.2 A 13. és 14. században, amikor a történet színpadán megjelentek a rendek, azaz a nemesség és a szabad városi polgárság politikai, jogi testületéi, szervezetei, az uralkodó túlnyomórészt még ezekből a hagyományos, földesúri természetű jövedelmekből tartotta fenn magát. Az uralkodó e magánvagyona, mivel ebből párthívek szerzése végett sokat eladományozott, inkább fogyott, mint növekedett. Emellett a még fennálló hűbéri széttagoltság, a nemesi rendek egyre növekvő politikai befolyása is gyengítette a királyi hatalmat. A hűbéres tartományurak, a nemesi rendek és a központi királyi hatalom közötti politikai versengésben az uralkodói hatalomra várt az a feladat, hogy a széteső hűbéri államból egységesebb, központilag irányítható és ellenőrizhető monarchiát szervezzen. Ebben a törekvésében az uralkodót a rendek csak addig támogatták, amíg a nemesi kiváltságok védelme, megőrzése ezt az együttműködést számukra előnyössé tette. A 14. és 15. századi francia monarchiában a rendiség a központi hatalom esetében előbb támogató, később fékező politikai szerepet játszott. A fejedelmi hatalomnak ilyen körülmények között kellett állama átszervezését, összpontosítását elindítania. Mindehhez az uralkodónak több jövedelemre volt szüksége. Erre a lehetőség a 13. század végén a francia királyságban is csak úgy kínálkozott, ha az uralkodó először saját, hagyományos gazdasági erőforrásait jobban kiaknázza. A király saját jövedelmei közé tartoztak a birtokok és bányák jövedelmén túl a különféle kiváltságok, jogosultságok, birtokok, nemesség adományozásáért szedett kancelláriai taksák, a királyi bíróságok bevételei, a belső vámok és nem utolsósorban a pénzverés jövedelme. Ezeket nevezték rendes királyi jövedelmeknek, amelyek kezelésébe a nemesi rendeknek nem volt beleszólása.3 Mivel a birtokok bevételeit nem lehetett növelni, Szép Fülöp francia király például a kiváltságlevelek kiadásáért szedett taksák (expédients) növelésével, továbbá a népszerűtlen pénzrontással igyekezett hagyományos bevételeit gyarapítani.4 5 A rendes királyi jövedelmek azonban nem bizonyultak elegendőnek az akkori háborús korszakban, az angolokkal vívott százéves háború idején. Pótlásukra a 14. század második felétől megjelentek francia földön az egyenes és közvetett adók, amelyeket rendkívüli királyi jövedelmeknek neveztek. Egyenes adó gyanánt szedték a 14. század második felétől kezdve a jobbágyoktól és a városi lakosságtól a taille-1. Ezt a magyar rovásadóhoz hasonlatos adót háztartásonként (parfeu) kellett fizetni. Később a fogyasztási adókat (aides) is bevezették. Követte ezeket az úgynevezett közvetett adók kivetése, ezek közé tartoztak a 14. században a határvámok (trades) és a sóadó (gabelle)) A rendkívüli jövedelmek, főleg az adók kivetéséhez a francia rendek beleegyezése volt szükséges. A 14. század második felétől azonban egyre ritkább lett ez 2 uo. 129-130. 3 Robert Holtzmann: Französische Verfassungsgeschichte von der Mitte des neunten Jahrhunderts bis zur Revolution. In: Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. 3. Abteilung. Verfassung, Recht, Wirtschaft. 4 Chaunu, P„ Gascon, R.: L’Etat et la Ville i. m. 131-132. 5 uo. 135., 142. A sóadóra: uo. 138. A taille és aide kivetésére: uo. 141-142. A vámra: uo. 133. A rendkívülijövedelmeket szintén felsorolja Holtzmann, R.\ Verfassungsgeschichte i. m. 263-268. 8
