Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)
A nádori adomány
kérte a nádortól, aki június 9-i levelében ezt megtagadta: az előírt mennyiséget nem lépte túl, az adománybirtok minőségéről pedig a törvények nem intézkednek, keressen tehát más olyan okot a kamara, ami nem sérti a nádori jogkört. 71 A nádor érvelését nem tekinthetjük helytállónak, mivel a minőség az értéket is meghatározza, s ha erről törvény nem is rendelkezett, az ingóságokat és pénzösszegeket is adományozó nádornak szem előtt kellett tartania bizonyos értékhatárt. 72 Nem vitás, hogy a szőlő értékesebb volt a szántóföldnél, erdőnél és rétnél. Esterházy talán úgy vélte, hogy a közvetítői tevékenységével érdemeket szerzett Szirmay esetében megkockáztathatja az ellenvetést. A területi illetékességet vizsgálva, a nádori adománykönyvek helynévadatai alapján megállapíthatjuk, hogy az adományozás, a török kiűzése után, az ország egész területére kiterjedt, Horvát-Szlavón-Dalmátországra is. A horvát bánnak a nádor-helytartóéhoz hasonló jellegű adományozási joga nem volt, így ebben a vonatkozásban ott is egyedül a nádor járhatott el. Horvátok, magyarok, németek egyaránt részesültek ott nádori adományban. Az országrész lakosságának, nemességének megnyerése fontos politikai feladat volt. Horvátországgal kapcsolatban a nádori adományozás során keletkezett valamennyi iratfajta megtalálható. A birtokba iktatásra és az azt megelőző nyomozásra a nádor legtöbb esetben a csázmai káptalannak adott parancsot. A nádor a töröktől visszafoglalt területeken túlnyomórészt pusztákat adományozott, míg Felső-Magyarországon a városi ház és a szőlő adományozása volt jellemző. A többi területen vegyesen fordultak elő a szokásos adományfajták (birtok, birtokrész, kúria, ház, szőlő, pénz és egyéb ingóságok). A Neoacquistica Bizottság megalakulása (1689) után ezen a területen fordulat következett be. Ettől kezdve igazolniuk kellett régi birtokjogukat. Amíg ez meg nem történt, addig fennállt a perfüggés (litispendentia) állapota. A kamarák ezzel kapcsolatban úgy foglaltak állást, hogy ilyen körülmények között kívül esnek a nádor adományozási területén. 1696-ban a nádort és az ország nagybíráit eltiltották az ott fekvő birtokokkal kapcsolatos bírói parancsok kiadásától. A birtokosoknak korábbi helyzetükben kellett maradniuk (status quo). Ennek ellenére nádori adományozások akkor is történtek, ám ezeket a kamarák érvénytelennek tekintették. Ügyükben döntés akkor nem történt, csak jóval a nádor halála után. 1724-ben, majd 1727-ben III. Károly fogott hozzá ennek a kérdésnek rendezéséhez. 1727. január 31-én kiadott parancsában arra utasította a megyéket, hogy az 1689 után a töröktől visszafoglalt területeken történt nádori adományozások ügyében tartsanak alapos vizsgálatot; ítéletet ne hozzanak, hanem az ügyek állásáról tegyenek jelentést, s azt megoldási javaslatukkal együtt terjesszék fel a királyhoz, aki dönteni fog. 73
