Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)

Bevezetés

róságot, más szabad királyi városoktól eltérően; ez arra vezetett, hogy a város vezetőségébe mesteremberek is bekerültek.

23 A parasztság helyzetét, teherviselését — ugyanakkor, amikor a nemesi adómentességért síkraszállt — magától értetődőnek, természetesnek tartotta, ugyanúgy, mint kortársai. Jobbágyfelszabadításra akkor gondoltak a kor földesurai, ha hirtelen készpénzre volt szükségük. Ilyenkor néhány jómódú jobbágy megválthatta magát. De a parasztság elnyomorítása ellen, ami különösen a visszafoglaló háború alatt, az 1690-es években következett be, gyakran tiltakozott. Az Esterházy Pállal, politikájával és nádorságával foglalkozó régi történeti irodalom helyenként egyoldalú és hiányos, csak részleteiben minősíthető tudományosnak. Egyik oldalról rajongás és hódolat (házi történetírók, családi alkalmazottak részéről, akiknek a családi levéltárból merített adatai, forrásközlései mindamellett megbízhatóak és pontosak), másik oldalról nemegyszer a túlzó kurucos bírálat jegyeit viseli magán. Utóbbinak fonákja található meg a régi osztrák történetírás néhány alkotásában, amelyeknek szerzői a nádorságban nem láttak egyebet, mint az annyira szükséges központosításnak elavult kölöncét. A magyarországi rendek ekkor még elég erősek voltak ahhoz, hogy legalábbis megkíséreljék jogaik védelmét. A nádor a rendekhez tartozott, egyetértett velük, és kötelessége is volt átvett hatáskörének megőrzése. Mégis gyakran került olyan helyzetbe, hogy őrlődött az uralkodó iránti lojalitás és a rendek kívánságai között. Az uralkodó, ha nem nevezhetett ki királyi helytartót és rákényszerült a nádori tiszt betöltésésre, mindig tárgyalásokra hajlandó, a kompromisszumok útjától sem idegenkedő főurakat jelölt s nem olyanokat, akiktől tartani lehetett, hogy nádorságuk alatt felkelés, függetlenségi harc tör ki. Ezzel a körülménnyel a nádorok jellemének, tevékenységének vizsgálatakor számolnunk kell. Esterházy Pál igen nehéz időkben hosszú ideig volt nádor, s az uralkodóház, főleg a török kiűzéséért, egyre nagyobb igényeket támasztott az országgal szemben, amelyek megvalósításához meg is volt a hatalma. Felmerül a kérdés, miért nem mondott le a nádor, ha teljesíthetetlennek találta a követeléseket. Többek között azért, mert nem mondhatott le. A Habsburg-korszak nádorai életfogytiglan viselték tisztségüket. I. Ferdinánd a tisztségéből az ellenpárt által kétszer lemondatott és kétszer visszakerült Báthory István nádort saját uralma alatt harmadszor is kinevezte, úgyhogy nádorként halt meg. A későbbi nádorok között voltak, akik nehéz helyzetben felajánlották lemondásukat (Esterházy Miklós kétszer is), de ezt sohasem fogadták el. Egyetlen kivétel az utolsó magyar nádor, István főherceg, akit azonban 1848 őszén maga a császár szólított fel a lemondásra és az ország elhagyására. Ha pedig valamelyik lemondó nádorral elégedetlenek voltak, akkor is meghagyták tisztségében, de császárhű főurat állítottak mellé „segítségül", mint pl. Wesselényi Ferenc mellé 1663-ban Rottal János grófot, aki igyekezett az udvar döntéseit keresztülvinni. Esterházy Pál az ország egyik legnehezebb századában, folytonosan változó körülmények és kívánalmak között viselte 32 évig a nádori tisztet. A Habsburgkorszakban valamennyi elődje az uralkodó és a rendek között folyó harcban