Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)

Szerepe az országgyűlésen

tát biztosítja. De a közben eltelt idő alatt Erdély elvesztette korábbi jelentőségét, így a katolicizmus, különösen a főúri összeesküvést megtorló évtizedben, megerősödött, a távol levő Thökölynek pedig csak az állt módjában, hogy feltételeit az országgyűléssel közölje. 1678 és 1684 között is csak Felső-Magyarország megyéiben segíthetett a protestánsokon. A bécsi kormány nem egyezett bele abba, hogy a valláskérdést a fent említett diploma alapján rendezzék, s ebben támogatásra talált az ország katolikus lakosságának legnagyobb részében is. Kivételek voltak, mindenekelőtt a Thökölynek szállásterületül átengedett vármegyékben s azok szomszédságában. Az ottani megyék követei, utasításuk értelmében, gyakran felléptek protestáns követtársaik kívánságai mellett. A protestánsok szívósan védekeztek még akkor is, amikor Thököly felbontotta az udvarral kötött fegyverszünetet, s a nyár folyamán a török biztatására megkezdte újabb hadjáratát. Követeik gyakran távol maradtak az ülésekről királyi parancs és nádori közbenjárás ellenére is. Azt akarták elérni, hogy a valláskérdést ne hagyják — mint „magánügyet" — utolsó tárgyalási pontnak, s hogy a diploma feltételei szerint intézhessék el. Október 2-án, amikor nemcsak Thököly hadjárata folyt, hanem XIV. Lajos is városokat foglalt el a Német Birodalom nyugati határán, éles jelenetre kerül sor Szelepcsényi esztergomi érsek és az evangélikusok egyik vezetője, Gerhard György alispán között. Az érsek megfenyegette Gerhardot, hogy „makacsságuk" büntetéséül az országgyűlés befejezése után néhányukat letartóztatják, lehetséges, hogy köztük Gerhardot is. A diplomát pedig erőszakkal kicsikartnak nyilvánította, mivel az nem más, „csak Rákóczi diplomája". Gerhard nem hátrált meg, hanem a protestánsok másik vezetőjével, a kálvinista Szirmay Istvánnal együtt tovább folytatta az ellenállást. Mindketten elég gyakran vitába bonyolódtak a nádorral is. A nádor — megválasztása után — kezdetben húzódozott a vallásügyben való közvetítéstől, holott az joga és kötelessége volt. Ebben a nehéz kérdésben először tájékozódni akart, s elkerülni, hogy rögtön összeütközésbe kerüljön a magyarországi klérussal és a bécsi udvarral. Azt is tudta, hogy a helytartói tisztéhez ragaszkodó esztergomi érsekkel előbb-utóbb kemény összeütközésbe kerülhet. A protestánsok, látva vonakodását, az országgyűlésre küldött két királyi biztoshoz fordultak, továbbá I. Lipót több nagyhatalmú miniszteréhez és a komáromi származású Sinelli Imre bécsi püspökhöz, aki az uralkodó gyóntatója és kedvelt híve volt. Gyakran kértek tanácsot és segítséget, Pozsonyban vagy Bécsben, Lamberg főudvarmestertől, Dietrichstein főkamarástól, Sinzendorf udvari főmarsalltól, Harrach főistállómestertől, Hocher osztrák kancellártól, Nostitz cseh főkancellártól, Schwarzenbergtől, a birodalmi udvari tanács elnökétől és Badeni Hermanntól, a bécsi udvari haditanács elnökétől. Ezek, az éppen adott helyzettől függően, hol nyugtatták, vigasztalták, hol korholták, fenyegették őket. Egy idő múlva a nádor is bekapcsolódott a közvetítés munkájába, hangsúlyozta, hogy ő a hivatalos közvetítő, hozzá forduljanak. Azt is közölte velük, ne higgyék, hogy a bécsi urak jóindulattal vannak irántuk. Ahogyan múlt az idő, a protestánsok valóban vele tudtak a legközvetlenebbül érintkezni. Egy küldöttségüket személyesen vezette a királyhoz. Egyébként ügyelt arra, nehogy gyakorta felkeressék az udvart, ezért az amúgy sem teljesíthető