Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 10. Budapest, 1991)
A nádor szerepe az ország honvédelmében
Quijote-i erőfeszítéseit, tömérdek hiábavaló munkáját. Az országnak feudális széttagoltsága, kerületekre oszlása mellett szinte nem lehetett szó az ország védelméről, legfeljebb egy-egy országrészéről. A bandériumok tulajdonosai ragaszkodtak ahhoz, hogy ezek — mintha csak magánhadseregek lettek volna — saját kerületükben, birtokaik közelében, saját felügyeletük alatt maradjanak. így tulajdonképpen nem voltak az ország véderejének olyan részei, amelyek egy központból oda irányíthatók, ahol szükség van rájuk. A nádor hiába próbálta saját vezénylete alatt egyesíteni a magyar haderőt, erre nem került sor. Ezt Bécsben sem tartották kívánatosnak. Saját helyzete is felemás volt: egyik részről elvben a magyar hadiszervezet élén álló rendi főtisztségviselő, más részről a bécsi udvari haditanács közvetlen fennhatósága alá tartozó kerületi (bányavidéki) főkapitány, háborúban mellérendelve, de lényegében alárendelve a mindenkori császári fővezérnek. S amikor ez ellen tiltakozott, ugyanakkor (1684-ben) maga állapította meg, hogy a török kiűzéséhez szükséges haderőnek legfeljebb kilenced része lehet magyar (10 ezer fő). Ezzel egyúttal kérdésessé tette annak a szüntelenül hangoztatott kívánságnak teljesíthetőségét is, hogy az idegen katonaságot vigyék ki az országból. 1688-ban az ország új berendezésével kapcsolatos többször említett felterjesztésében a török kiűzése után a határvédelemre 24 ezer főnyi őrsereget elégnek tartott. A nemesi felkelésről nem tett külön említést. Azt javasolta, hogy a határőrsereg fele német, másik fele egyenlő arányban magyar és horvát legyen, a németek német, a többiek saját generálisuk vezénylete alatt. Az egyéb parancsnokok lehetnek más nemzetiségűek is, mint a katonaság. Ennek az állandó határőrségnek tervéből egy jövendőbeli közös hadsereg képe bontakozik ki, nem állandó magyar hadseregé. Fenntartásához a nádor az ország részéről évi 30 ezer porciót ajánlott fel, ha más adóterhek nem lesznek. Lehetséges, hogy a nemesi felkelést nem számította az egyéb terhek közé. A felajánlott porciószám kb. egyharmada volt annak az átlagosan 90-100 ezer porciónak, amit a Rákóczi-szabadságharc előtti években az országra kivetettek. A korszak modern hadserege már nem a rendi hadsereg volt, hanem a zsoldoshadsereg, mégpedig az Európa egy részében már meglevő, de mindenütt alakuló, vagy legalább valamilyen formában tervezett állandó — nem rendi, hanem fejedelmi (császári, királyi) — hadsereg. A régebbi katonai történetírás szemére veti a magyar rendeknek, hogy Zrínyi Miklós halála után anyagi önzésükben teljesen elejtették a magyar állandó hadsereg felállításának tervét. 233 Ebben az állításban van igazság, mégis megfontolásra szorul. Az állandó hadsereg tervét akkor már nem lehetett figyelmen kívül hagyni akarattal sem, mert a fejlődés abban az irányban hatott. Az ország erőit össze kellett fogni, ez pedig csak egy központból irányított, mindig rendelkezésre álló hadsereggel volt lehetséges. A nádor is efelé kereste az utat, amikor az egész magyar haderőt — benne zsoldon fogadott mezei hadakkal — saját vezénylete alá kívánta vonni. Ugyancsak ebből a szükségletből fakadt az az állandóan hangoztatott kívánsága, hogy a végvári magyar katonaságot német (osztrák) és horvát