Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. Az 1730-as évek
végétől, feltehetően 1731-első felében bekövetkezett haláláig, évi 600 forint bérösszeg fejében. 267 A sóbányahelyek kocsmái, mészárszékei szintén jórészt bérbe vannak adva. A tordai fiscalis kocsma bérlője 1730-ban Máderer sóügyi felügyelő. 268 Az 1732 eleji helyzetkép: Vízaknán Csatári Nagy János József főpénztárnok bérli feltehetően a kocsmát és a mészárszéket együtt 250 forinton. Tordán változatlanul Máderer a bérlő, a bérösszeg 193 forint. Az ő kezén van a széki fiscalis oeconomia egésze is. 269 Désen és Désaknán Hantsch, a désaknai sóbánya vezetője 270 a bérlő; 137 forint bért fizet. Kolozson a kocsmát és mészárszéket szintén az ottani bánya vezetője, Edelbek 271 bérli évi 148 forint 20 krajcár fejében. A kocsma- és mészárszékek bérletének időtartamát a Cameralis Directio 1732. március 6-án 3 évben állapítja meg. 272 A sóbányahelyek kocsma- és mészárszékbérleteiről a továbbiakban csak az ismeretes, hogy 1735 őszén Fleischmann gyulafehérvári sómázsamester kéri és kapja meg a tordai fiscalis kocsma és mészárszék bérletét. 273 A felsorolt fiscalis kocsmák és mészárszékek bérlői kizárólag kincstári tisztviselők (Freyseisen, Máderer és Csatári Nagy ágazati országos főtisztek). Egyetlen, ezektől némileg elütő eset ismeretes: 1733 őszén Szendrey a marosportusi kocsma bérletére köt szerződést a gyulafehérvári zsidó kolónia két tagjával, Náthán Ábrahámmal és Juda Moysével 4 évre, borsos (évi 650 forintos) bérösszegen. 274 A Cameralis Directio azzal hagyja jóvá a kocsma bérletét, hogy az ne keltsen „strepitust" a hajósok között, s ne gátolja a sószállítást. 275 Ez esetben (minthogy Szendrey szerződik a két bérlővel) valamiféle „albérlet"-ről van szó. Áttekintve a kincstári javak bérleti rendszerét az 1730-as évek Erdélyében, összegezésül a következőket mondhatjuk: 1. A kincstári jövedelmeknek az ágazatok számát tekintve nagy többsége bérlők kezére került. Csak a sókitermelés és sószállítás az, ami teljesen kívül marad ezen — és az aranyváltás (felemás módon — kincstári bérlő egyben aranyváltó). 2. Mindez nem jelenti a bérleti rendszer ilyen majorizálását, ha a kincstári jövedelmek mennyiségét vesszük tekintetbe. Bár ezekről jórészt csak közvetve, csak a bérleti összegeken át alkothatunk képet, bizonyos, hogy a sóbányák és a nagybani sókereskedelem jövedelme a legjelentősebb erdélyi kincstári jövedelem; ez és az arany váltás jövedelme bizonnyal az erdélyi kincstári jövedelmek többségét teszi ki. 3. A kincstári javak bérlőinél két nagyobb kategória különíthető el: a) hagyományos bérlők. Ezek kizárólag a tizedbérletek körében találhatók. A szász natio bérli a királyföldi tizedeket, a magyar megyék birtokos urai az ottaniakat — helységenként, gyakran megyénként; b) az új típusú bérlők elég szük körbe tartoznak. Többféleképpen csoportosíthatók. Külön kategóriát képeznek a Birodalom több országára és tartományára kiterjedő Neffzer—Rebentisch-bérlet részesei, akik közben, egy időre, Déva, Halmágy és Tótváradgya bérlői is. Sorban utánuk következnek — a bérlet mérete tekintetében — a Steinhilbert, Hoffnungswald, Klinger, Szendrey, Csatári Nagy, Salbeck típusú bérlők, egy-egy nagyobb 28* 435
